Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)
Nyilván ismeri pedig a Mein Kampf ígéretes mondatait: „Ma 80 millió németet számlálunk Európában! Ám csak akkor ismerhetjük el helyesnek a német külpolitikát, ha alig 100 év múlva 250 millió német él majd ezen a kontinensen, még pedig nem összezsúfolva, mint egy másik világ gyári rabszolgái, hanem: mint parasztok és munkások, akik munkájukkal kölcsönösen biztosítják egymás életét.” De azt is tudja — kisebbségi politikusként alaposan megtanulhatta —, hogy a szó csak szó, a korábbi nyilatkozatok pedig sohasem garantálhatják az eljövendő tetteket. Valószínűleg visszasírja a weimari politikusokkal kiépült „szolid” kapcsolatokat, s gyötri a gond: mi lesz az ő sváb parasztjainak sorsa, ha az új kancellár magukra hagyja őket? Vajon nem lesz-e igaza a Bajcsy-Zsilinszkynek válaszoló náci újságírónak: Hitler és Gömbös várható szövetsége nem szorítja-e hamarosan „két tűz közé” az ő nemzetiségi mozgalmát? S ebből a szemszögből nézve inkább nyugtalanító, mint biztató a magyar miniszterelnök közismert sváb származása ... Rohan Németországba, s úgy látszik, félelme beigazolódott: Hitler nem is fogadja, csupán Hess áll szóba vele; de teljesen nyilvánvaló, hogy az új rezsimnek fontosabb a Gömbös kínálta diplomáciai támogatás, mint a magyarországi németek jogai. A magyar miniszterelnök pedig hozzálát, hogy most már nyíltan csomózza össze az elszakadozott titkos szálakat: igen, most már az övék Németország, a tíz év előtti titkos bajtársaké! ők tudják, mi az igazi sorsközösség, ők értékelik majd a felkínált szövetséget, hisz tudják, hogy Budapesten át Rómába juthatnak, az elképzelt tengely középpontjában az ő dolgozószobája van a budai Sándor-palotában! Ki firtatná majd ezek után Berlinből a magyar- országi német kisebbség dolgát? Bleyer márciusban esdeklő levelet ír Hitlernek: „Ami most a németség életében végbemegy, az vagy a mi végleges megmentésünk, vagy végleges pusztulásunk” — és sohasem tudja meg, mennyire igazat írt. Május 9-én pedig feláll a parlamentben és kétségbeesett, agresszív beszédet mond: újra felidézi az 1930-as népszámlálás adatait, erőszakos asszimilációt emleget, tagadja, hogy bármi előrehaladás történt volna az elmúlt 15 évben, s végül kijelenti: ha a magyar faji eszme felülkerekedik, a német nemzetiség „többé nem lehet centri- petális”. A beszéd elszabadítja a szenvedélyeket, a képviselőházi padsorokban kitör a vihar, másnap Bajcsy-Zsilinszky válaszol, igen élesen. A turulista diákok az utcára vonulnak, tüntetnek a „sváb hazaárúló” ellen. Május 21-én Zsilinszky és Bleyer kardpárbajt vív, s ez Bleyer harcképtelenségével ér véget. Gömbös pedig Berlinbe készül. Túl vagyunk már a Reichstag égésén, állnak az első koncentrációs táborok, már nincsenek német szakszervezetek, a kommunista párt illegalitásba szorult. A Birodalom diplomáciai vesztegzár alatt van, egyetlen külföldi államférfi sem lépi át a határt Berlin felé. A magyar miniszterelnök június 16-án indul — hat nappal a német szociáldemokrata párt betiltása előtt —, s utazásáról előzetesen nem tájékoztatja sem az olaszokat, sem az osztrákokat. A fogadtatás káprázatos. A látogatás jellegét leginkább a június 18-i, vasárnapi program határozza meg. Hitler és Gömbös ekkor Erfurtba repül, kíséretükben ott van Frick birodalmi belügyminiszter, a „pártideológus” Alfred Rosenberg és Ernst Rohm, az SA főparancsnoka. Délelőtt végignézik a rohamosztagok és a Hitler-Jugend felvonulását, délután: náci tömeggyűlés a stadionban. Három órán át tart a barnainges csapatok bevonulása, aztán elhallgatnak a zenekarok, és Sauckel, 52
