Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)
Amikor az Előre közli a német újságíró levelét, Bethlen már a berlini útra készülődik. Előzőleg megkapja a külügyminisztérium összefoglaló jelentését „a Duna völgyében érvényesülő német politikáról”. A jelentés készítői megállapítják, hogy a nagynéniét propaganda célja a „külön német fajúság” tudatának kikovácsolása, a kisebbségek bekapcsolása „a nagynémet kultúrközösségbe”; de az is, hogy „az áthasonulás állapotában lévő félmagyar németeket”, sőt „néhol a már teljesen elmagyarosodottakat” e propaganda segítségével vdsszanémetesítsék. Mindezzel „erősen együtthat a német nagyipar és kereskedelem kelet felé való expanziója”. A birodalmi pénzzel támogatott agitáció szerint „az állampolgárságon kívül, sőt azon felül van egy másik, ennél szorosabb kapocs: az egyazon, jelen esetben a német kultúrnemzet tagsága”, amelynek alapja „a közös leszármazás, az azonos vér”, „összekötő, elszakíthatatlan kapcsa pedig a közös kultúra”. Az Auslanddeutschtum szervezetei, katolikus és protestáns egyesületek ontják a propagandaanyagot, „túraútra menő diákok” közé vegyült „németországi ágensek” járják a sváb falvakat, s otthon jelentésekben számolnak be tapasztalataikról. Az összegezés szerint olyan politikai aspirációkról van szó, amelyek „előbb-utóbb centrifugális erőkként fognak jelentkezni a magyar állammal szemben”. Mégis, hangzik a tapintatos befejezés, „sértő lenne” feltételezni „egy nagyvonalú és reálpolitikai érzékkel bíró” politikáról, hogy a német kisebbséget a magyarsággal szembeállítani akarná azért, hogy „erős hídfőt” építsen ki „egy (jövőbeni, a Duna völgyét is uraló” német birodalom számára. Az álnaiv befejezés nyilvánvalóan tagadó formába bujtatott állítás. Bethlen 1930. november 21-én indul Berlinbe. A gazdasági válság elmélyülésének időszakában vagyunk, a külkereskedelmi forgalom csökken, az aktív külpolitika csődje fenyeget: a kisantant felbamlasztása, Csehszlovákia elszigetelése nem sikerült, az olasz szövetséges súlya, diplomáciai támogatása kevésnek bizonyult. Bővíteni kéne tehát a kereskedelmi kapcsolatokat, diplomáciai együttműködésre, s ha lehet, az olasz—magyar blokkhoz való csatlakozásra bírni Berlint. A tárgyalások lefolyásáról nem tudunk, csak Bethlen érvelését ismerjük valamelyest egy előzetes beszélgetéstervezetből. Eszerint csupán „a két revíziós mozgalom” titkos összehangolását javasolta; a kisantant ellen azzal érvelt, hogy mint francia „eszköz”, nemcsak magyar-, de „szükségképpen németellenes is”. Tudván, hogy Berlinben nem nézik jó szemmel Varsó és Budapest kapcsolatát, eléggé csavaros logikával magyarázkodott: a lengyel—magyar barátság tulajdonképpen előnyös a németek számára, mert meggátolja, hogy Lengyelország csatlakozzék a kisantanthoz. Az Anschluss kérdésében bejelentette a magyar kormány semlegességét, de nyilván bölcsen hallgatott az olasz—osztrák—magyar szövetségi tervekről, tudván, hogy ezek aligha lelkesítették volna tárgyaló partnereit. Valószínűleg beszélt a fcisantant-álla- mok német és magyar kisebbségi szervezeteinek lehetséges együttműködéséről, igyekezvén megszerezni ehhez a birodalmi „áldást”; előadta azt is, hogy a magyarországi németék helyzete kielégítő, így hát ezeket hazájuk ellen hangolni „olyan cselekedet, melynek csak gyanúja is végleg elfordítaná a magyarok rokonszenvét Németországtól”. A berlini fogadtatás udvarias, a tárgyalások eredménye mind gazdaságilag, mind politikailag: csekély. A németeknek nem kell az olaszok vezette szövetkezés, ők nyilván maguk irányította tömböt akarnak. A magyar—német össz'játék kérdéséről Bethlen így nyilatkozik, alighanem eléggé savanyúan: „A sorsközösség annyira paralellé teszi és harmonikussá azokat a törekvéseket, amelyeket egyik oldalon a német, a másik oldalon a magyar kormány követ a nemzetközi életben, hogy rtovábbmenő szerződés kötésére nincs szükség.” 50
