Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék

valóságát, és bár hosszai utat tetteim meg azóta, most sem tagadtam meg ezeket a képeimet, mégha (Kállai próféciája a „Hadifogoly” esetében nem is vált valóra, de az igen, hogy a „csönd” és belső „szabadságom” segített ét az idők okozta válságokon. Mert, mint köztudott: azok az „idők” mint valami apokaliptikus figurádénak vetett árnyéka terült reám, de nem csak rám, hanem mindazon művésztársaimra is, akik a művészeti kultúra szabad, eszmei célkitűzéseivel” akartaik azonosulni.

A „Hulla” és „Hadifogoly” képeimmel egyidöben festettem egy „Koldusasz- szony” című, istentelenül nagy és rossz képet, valamikor 1945 nyarán, amire több évre elegendő festéket pazaroltam el. Több, mint 2 méter magas volt, és legalább 120 centiméter a szélessége. Egy hatalmas és ormótlan aranyozott ikéretbe téve hurcoltuk fel Jákovits Józseffel a II. kerületi Kommunista Párt rózsadombi helyiségébe, ahol a H. kerületi művészek kiállítását hirdették meg. Még mindig a tenyeremen érzem a keret élének vágó fájását, és felrémlik, hogy volt 'bátorságom az „.Európai Iskolá”-foan rendezett első kiállításomon 1946-ban is bemutatni. Bemáth Aurél a fejét csóválva nézte a képemet, majd lassú komótossággal csak annyit mondott: „Nem való az ilyesmi magának, Bálint”. — Hat ebben nagyon igaza volt! Miikor a 'képem hazakerült, kivágtam belőle egy 40X20 om-es kis zöld talpas poharat, ami egy ablakiban álldogált árván és értelmetlenül, és csupán ennyi maradt a több kiló olaj festékből és a nagy képből... Ez a 'kis talpas pohár viszont szerepel t a második gyűjteményes kiállításomon, ugyancsak az „Európai Iskolában”, s valaki meg is vásárolta. Akkoriban kezdtem sok csendéletet festeni: poharaikat, halakat, majd halászokat is egy 1947-es oannes-i kiruccanás után, ahol is láttam egy polipot kutató, majd találó, kék-féihér csíkos tengerész trikót viselő, szakállas figurát. A „Cannés-i halász” című képem modelljét. És számos, szánalmasan gyatra alkvarellt is ugyanakkor. Az utolsó „Európai Iskolában” rendezett gyűjteményes kiállításomon — ez volt a harmadik —, be is mutattam belőlük néhány tűrhetőb- bet. Ezután 1946-ban „befuccsolt” a nyilvánosság lehetősége, és jött számomra a jövendő útja; a csendbe burkolózás, az elmélyülésre való igyekezet és a belső szabadság igénye. Azt hiszem, a későbbiek folyamán jól megérthettem Kállai Ernő szép, szívhez és értelemhez szóló szavait.

539