Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XXXIII. „Művészet veszélyes csillagzat alatt” — ezt a oíimet viseli Kállai Ernőnek, a kitűnő művészeti írónak jóformán valamennyi fellelhető írását (kivéve könyveit) Forgács Éva által válogatott és bevezetőjével kísért, 1981-ben, a Corvina Kiadó által kiadott, remeikbe szabott könyve. 1916-tól 1949-ig sorolja fel rendkívüli pontossággal Forgács Éva Kállai Ernő különböző folyóiratokban, napilapokban, hetilapokban és másutt publikált írásait, és így nem volt nehéz az 1945-ös írásait magába foglaló fejezetben egy általában — és számomra különösképpen fontos — írásának hiányára rábukkannom. Kállai Ernő a „Szocializmus” című folyóiratban a (Szoc. Dem. Párt hivatalos folyóirata 1945. október—decemberi száma 212-es oldaltól a 215-ös oldalig) hat és háromnegyed hasábos írására gondolok, amit „Képzőművészeink kiállítása” címmel írt. Általában azért tartom fontosnak ezt a hiányt, mert a felszabadulás utáni idők első olyan kiállítása volt, ahol szinte minden hazai értékünk felsorakozott a posztimpnesszionista-experesfizionista szellemi értékektől az absztrakt művészekig, és e két „szélső határ” között a különféle átmeneteket képviselőikig mindenki. Természetesen és jogosan írta Kállai Ernő cikkének két első hasábján azokat a kritikai megjegyzéseit, amelyeket nyugodtan írhattak volna az ötvenes évek ún. „személyi kultusza” idejére vonatkoztatva is. ... ”Egy nagy munkáspárt nevében rendezett kiállításnak kellene a szellemi haladás, a minőség, a nevelés szempontjaira ügyelnie. Szigorúbb válogatással, jóval kevesebb ezúttal is sókkal többet jelentett volna. Ügy látszik azonban, hogy a kiállítás balszereplői közül sókan pusztán párttagságuk Címén igényelitek helyet. Következésképp ez a kiállítás is csattanó bizonyságul szolgált arra, amit különben a fel- szabadulás óta nem csak a Szociáldemokrata Párt kiállításain tapasztalhattunk, hogy a pártpolitika kényszerűen gyakorlati és taktikai útja nem fedi a művészeti kultúra szabad, eszmei eéMtűzéseit. A letűnt uralkodó rendszerek dicstelen hagyománya folytatódik, ha igen gyönge, rossz portréikat csak azért állítunk ki, mert közéleti nagyságot ábrázolnak. Sza- kasits Árpád élés metszésű, karakteres arcvonásai egy festőnek és egy szobrásznak szolgáltak modelllül. Sajnos mind a két arckép kifejezéstelen, selejtes munka volt. Mégis kiállították, sőt díjjal ás jutalmazták. Ilyen szervilis ízű figyelmességeken ma .már igazán túl lehetnénk. Ennél kirívóbb .példa: egy szobortervet láttunk a kiállításon, mely szegény József Attila emléke nevében ünnepélyesen talpazatra helyezett, ormótlan gyáikéményt ábrázolt. Körülötte egymást kézenfogó munkások álltak füzérbe, azzal a meilkidüllesztő, hamis pátosszal amelytől a tehetségtelenek képzelete a szociális forradalmi gondolat dicsőítését úgy látszik mindenkor elválaszthatatlannak tartja. Hát nem volt elég a millennium és a neobarokk puffogó szo- borfrázisaiból? Hiszen éppen ez a szellem, melynek még írmagja elől is meg kellene vonnunk a levegőt, hogy a demokrácia és szocializmus nevében végre valóban az igaz és jó művészet útját egyengessük. Hogy a dolgozó nép alakijait milyen erőteljesen és nagyvonalúan, de görcsbe- merevedett, ólmonumentális pózok nélkül, imennyire természetesen és emberien lehet ábrázolni, arra többek között Papp Gyula „Kohómunkások” című, tömören összefogott képe és a szobrok sarában a tehetséges, fiatal Jakovits József munkái szolgáltak például”. Mindezt már 1945-ben írta Kállai, majd így folytatja: „Általában: ezen a kiállításon a sok fölösleges, zavaró „tehertétel” közepette 537
