Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - Ambrus Lajos: Diárium; - de genere Kaplony kukucskálásai (regényrészlet)

anyám ernyedt hangon kér, hogy hozzam a pióoás üveget, s mint rendesen, előbb m<eg kell tisztítanom a nyakát, majd az üvegért futni, csakhogy Fronius Karel jogi doctor újfent azt magyarázna, hogyan kell a bőrt sterillé gondoskodni, csak utána szalajt az üvegért, amelyben tíz-tizenöt vérszívó nadály lassú, kiszámított mozgással úszkál. Gutaütés, gondolom, éis gyorsan egy üvegpohárba ugratok két piócát; közben, széttaposott fűcafat, látni öreganyám nyakán a puha, színtelen, finom pihéket, odasímulva, rápréselődve a liszt-színű bőrhöz. Az alvó mécs, mondtam az előbb, és ebben már benne a naplóíró utólagos „jólértesültsége” is: a mozdulat, a pohár ráborítása itt a kertes ház terra- szán akár rutinosnak is nevezhető, az is, ahogy a konyhába ballagok sóért, s még hallani nagyanyáim jóleső, megkönnyebbült nyöszörgését, mert a piócák könyörtelenül belemarnak a húsába (és szívni kezdik a vérét. Ezen a délutánon — 1849-et írunk —, éretlen theoretikus, gondolkoztam azon, hogy mit érnek azok a hét országra szóló kürtölések, melyeket apám és nagyatyám, de ezek a katonák is, akár Kammerdienerjoumálok, szajkóznak az emancipációról, az elvhűségről, a közjóról és más effélékről, különösen a lelkiismereti szabadságról, melynek szentsége, ahogy némelyek állítják, bájoló, szerencsés és kívánatos.

Mosonyi: magas, kötélszerű, hatásos, mint egy ehinai opiumkereskedő. Nem nyáladzik, nem vakaródzik, ha lehet, ügyel az apró részletekre: tegnap is csak matatott anyámon, aztán felállt, tapintatosan körülnézett és nyugovóra tért. Ma viszont a closet mögött botorkázák, váratlanul eltűnik a bokrok közt; olyas a csönd, mintha szép béke volna, noha Froniüs doctor rikácsol só után a balkonról, öreg, rekedt, unalmas papagáj. Csak úgy, pár szabad minuta erejéig indulok a budihoz, hozzálapulok a fabódé hátsó feléhez, nein zavar az erős, éles vizeletszag: de hirtelen zaj a mogyorócserjék mélyéről, a seneciók, lactucák, a legázolt oampanulák, lamiumok, geramiumok mellől, a kert helyvégéről, a tocsogós csigalelőhely felől; egészen természetellenes hangeffectus, mintha lefojtott veszekedést, civódást hallanék, köziben mindenütt a csend uralg. Kém gyanánt morfondírozok apró gallyakat kerülve és a távolságot lopva, hogy egy percre sem téveszteni szem elől házunk különös vendégét, amikor, rémséges spectaculum, kibontakozik előttem a murvás, az eldugott enyh- hely, a félreeső pihenő, a föl séges, puszta természet. Anyám lármázik ott Mo- sonyíval, mindketten állnak szintolly misteriOsaxs színben a kőpad mellett, közel egymáshoz; aztán anyám hirtelen lehajol és kezeivel megfogódzik a kőlapban, egészen olyan, mint Kordokubá'sz, a tatár mutatványos, vlagy Hiador, a moldvai oroszlán, cameázott haja kibomlik, arca eltorzul, kiveresedik, először azt hiszem, valóiban a besüppedt pad megemelésével próbálkozik, de M. gyorsan mögé szökken, felrántja szoknyáját, derekára tekerd, aztán einschalt, a még mindig előrehajló anyám derekát lecsupaszított ágyékához húzza, és visz- szafojtott, elharapott kiáltozás és nyüszítés közben, mint gőzmozgony, tovább lö'kdösi. Kemény, érdes fatörzshöz lapulok, nincs nálam karabin, péterkés, csákány vagy hellshárd, arra gondolok, hogy közbelépek tíz körömmel és torokkal is akár, de nem merek és nem is tudok, mert úgy gyengültem el, mint lubickolás, a fatéknőből való kimászás után. Aztán attól is megrettenek, ahogy M. tapogatja és szorongatja az előtte rángatózó félcsupasz testet: elég volt ebből a verekedésből, kiáltanám, dé nincs hangom, mint tomolygónak a víz alatt; aztán az is visszatart, hogy anyám, ki szétvetett lábbal görnyed a kőpad mohos korlátjára, nyüszítő hangon bár, de arra szóiítja-nívja a ráboruló idegent, hogy csak bátran, tovább, zsupsz, ugorjon rá, egyre vadabb tempót dik44