Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Köteles Pál: És akkor megindultak az Úrnak seregei... (elbeszélés)

— Elég volt — dühösködött Anton gazda. — Miit értesz te a törvényhez...

— kérdezte emelt hangon. — Adj vacsorát inkább, s szólj a fiadnak is, hogy evés ideje van.

Az asszony nem szólt semmit, csak intett a fiúinak, s aztán betért a kunyhóba.

— Kegyetlenek vagytok — szólalt meg, miközben már a túrós puliszkát az ácsolt asztalra tette. — Legalább az állatokat kímélhetnétek.

— Erős heréit lesz belőle — koccantotta meg a bádog tányér szélét An’ ton gazda.

— Otthon kellett volna maradni — szólalt meg kelletlenül Petya, miután ki kanalazta az utolsó szem puliszkát is. — Miért kellett idejönni? A Deltában jól lehet élni, sok a hal.

— Ott aztán van — bólintott a gazda, s meggyújtotta a pipáját —, és mekkorák, a nagyapád olyat is fogott, hogy a kocsiból lecsüngött a farka. Azok voltak a szép idők. De az még a háború előtt volt — tette hozzá később. — A háború alatt a hal is kipusztult, nemcsak az ember.

— Mégis ott kellett volna maradni a Deltában — erősködött a fiú.

— Hallgass — szólt rá az anyja. — Nem a te dolgod.

— Az ember semmi — bólogatott a gazda —, éppenséggel semmi, még annyi se, mint a nádpernye, amit elhord a téli szél. Amikor én voltam a katona, engem küldtek másokért, aztán meg másokat értünk.

— Milyen katona voltál? — kérdezte a fiú, mert eddig még soha nem hallotta az apját erről beszélni. Ha szóltak egymáshoz, csak a munkáról váltottak szót. Igaz, ha valakinek névnapja volt, vagy meghalt egy rokon, s halotti tort ültek, akkor sok minden szóba került, de ő nemigen értette, miről beszélnek, mintha minden második szó hiányzott volna a mondátokból. —

— Mint a többi — szívott hatalmasat a pipából: — Csendőr. Jöttek, aztán nem volt mit csinálni. Ogyesszába vittek mindenkit, onnan még szét Transznisztriába. Négyesével. Az egész fálu felnőtt férfi lakosságát. Ott csináltuk a dolgunkat, amit parancsoltak... A négy heréit Jefrimovics-testvért egy őrsre vitték, nem is volt semmi baj, amíg egy éjszaka nem kaptak parancsot, hogy a partizánkodó falut meg kell tizedelni. Muszáj lett volna fölterelni a férfinépet a községházára, ott aztán minden tizediket agyonlőni. Ahogy érkeztek, sorban: minden tizediket. De JefrűmovScsék hepciáskodtak, hogy így, úgy, az emberek nem bűnösök. Akkor aztán egy őrmester elővette a gyorstüzelőt és őket lőtte le, mind a négyőjüket, az embereket meg hazaengedte. — Hosszú szünetet tartott. — Ha az ember katona, akkor azt kell tennie, amit parancsolnak, ez az élet sora.

A fiú felkönyökölt az asztalra, úgy hallgatta az apját.

— A háború után aztán mi következtünk. Kilenc gazdát örökre elvittek. A többit kit erre, kit arra... Azóta vagyunk szerte a világban. — Magához ölelte a fiúi. — Persze itt se rossz, amíg együtt lehetünk. A legfontosabb,hogy együtt lehessünk.

— Már nem sokáig leszünk — fordult el a tűzhelytől az asszony.

— Ki van számolva, hogy meddig — nézett a feleségére rosszallóan a gazda —, az öreg Pável jól tud írni, meg számolni. Kétezerre már nem leszünk, azért jobb már most minden elsőszülött fiút is másik ár ölni. Ez az új törvény, mert jobb ha mi szakítjuk a magunk magvát, mintha mások pusztítanak ki minket. — Hosszan babrált a pipájával, csak nagy késve folytatta:

— Nem vagyunk mi már semmik. Azelőtt nekem is bárom szép nevem volt:

510