Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Jánosy István: Abszint, Roxolán papnő fohásza, Földanyához, Heisenberg olvasásakor (versek)
JÁNOSY ISTVÁN Abszint Kedvenc kocsmáim egyikébe dobtam magam hanyagul. Kinn villogott a Hold, s a légben november ón szele fúj. Falcsonk mered. Kék bombakráter: dúlt óvóhely van alul. Az illat a gyertyafényen is átver, mely táncol, hogyha a szellemujjak torkom fele nyúlnak. (Alant éltek napokig, de már megholtak.) A kínt csitítja a hant. Italaink a földre folytak: már úgy remegett a kezünk. Temeti a felhő a holdat. Iszunk és vétkezünk. Sötét alak nem veszi le rólam szemét izzó feketén. És vár, borhoz se nyúl és szótlan, Nem úgy szemből a szegény alkoholista. Hogy társa néma, társkeresőn felém nyúl, tölt nekem, s akadozva beszél a nőről a négy gyerekkel: „Vért köp, s vért köp a nyurga leány. Teknőben locskol az öklük. A térdük gémbed. A bűnös e ronda pohár! Megfogadom ... De úgyse futja a bérem, oly ócska, sovány. Iszom: ez a szegények útja s így őket is boldognak látom, fölcsillan némi remény. Mit tehetek?” — „Szegény barátom, szokj le, de még idején.” — szólok — A néma tekintet villan: „Azt ne, csak üss mint én!’ Á vörhenyes Hold röhögése csillan. A poharak zenéje csilingel. A földben kuncog a holt: „Majd néktek is menni kell innen, ha az akna, a bomba sikolt.” SOI
