Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)
lunkra tette a pénzt, Mara da azt mondta neki, hogy nem játszik vele. Luka megvonta a vállát, elmosolyodott és elment. Ügy tűnt, hogy gazdám megpróbáltatásai ezzel véget értek. Nem így történt. Maruda meg én minden nap idő előtt és kifosztva tértünk haza a piacról. Hol ez nyerte el a pénzünket, hol az. Leginkább a grúz kézművesek nyertek. Luka első megjelenése után két héttel Márudának elfogyott a pénze. Tovább játszani akkor sem lett volna értelme, ha nem pénzbe játszottunk volna, mert nem volt kétséges, hogy csak veszíthetünk. Gazdámat nemcsak a pénze elvesztése és a jövedelmező foglalkozás csődje nyugtalanította, amiatt is el volt keseredve, hogy sehogysem értette, hogyan sikerült nyerniük azoknak az emberéknek, akiket Luka küldött. Akárhogy is volt, Maruda tönkrement, megszűnt a játék. Csák ekkor tudtam meg, hogy gazdám a hízott Hibák felvásárlásához szükséges pénzt a nyár folyamán ezzel a játékkal szedte össze, és most olyan helyzetibe került, hogy még az előlegként kifizetett összegre is keresztet vethetett. Mégsem engedett el maga mellől, a szolgálat az szolgálat, mondta. Igaz, lecsökkentette a béreimet, nem adott többet napi húsz kopeknél, de én így is elégedett voltam. Ültünk a vityillójában, Maruda pálinkát ivott és savanyúságot evett hozzá. Én savanyúságot ettem és kenyeret ettem hozzá. Az első pohár után ilyeneket mondott nekem: — Egy hónap múlva ki kell fizetnem a libákat. Nincs pénzem, hogy megvegyem őket. Nem lehet felbontani az egyezséget és visszakérni az előleget, a nyár második felében járunk, nincs hozzá jogom. Ügy néz ki, hogy elveszítettem az előleget. Mit tegyek? Pénzt kell szereznünk! De honnan? A beszélgetés, amelynek első része ezzel befejeződött, a második pohár után így folytatódott: — A piacnak befellegzett, ott már nem lehet játszani. Tegyük fel, hogy átköltözünk egy másik faluba. És akkor mi van? He?... Semmi! Csak egy hónapunk maradt a libák kifizetéséig. Akármilyen jól menjen is a játék, egy hónap alatt úgyse tudok elegendő pénzt összeeyenni. Akkor hát mitévők legyünk? Alighogy félig kiürült a harmadik pohár, a gazdám tovább folytatta magával a 'beszélgetést. — Hát van isten? Ha volna isten, ez nem történhetett volna meg velem. Vége a játéknak, elveszett az előleg ... Maruda lehorgasztotta a fejét és keservesen sírni kezdett. Sírt, amíg el nem aludt, és akkor én hazamentem. Reggel minden elölről kezdődött. Egyik nap Maruda csak félig itta ki az első poharát, elhallgatott és rám meredt. — Luka a neve, de Szelima Datának szólította, ugye?... — kérdezte izgatottan. Torkomon akadt a szó, de Maruda nem várt tőlem választ, kortyolt még kettőt a pálinkából, evett hozzá a savanyúságból és újra a gondolataiba merült. Megesküdhetdk a feszületre, hogy egy órán át ült egyetlen moccanás nélkül. Azután intett, hogy menjünk, és elindultunk a piac felé. Vasárnap volt. Nyüzsgött a piac, tarka tömeg dagasztotta a híg sarat. Maruda délig a kocsmákat, műhelyeket, mészárszékeket járta, különböző emberekkel tárgyalt és sugdolózott. Mindenhová egyedül ment be, engem kint hagyott az ajtó előtt. Egyáltalán nem értettem, hogy miiben mesterkedik, de rossz előérzetem volt, kedvetlen voltam. Végül Szolimához tért be, ahhoz a hordókereskiedőhöz, akitől Luka elvette a pénzt, hogy visszaadja Mahmudnak. Sokáig időzött nála. Együtt jöttek ki és még a bolt ajtajában is sugdolóztak. Világosan láttáim, hogy Szelima fél valamitől. — Nem láttad Haszanát? — kérdezte tőlem Maruda, amikor Szelima visszatért a boltba. — Lefelé ment. 493
