Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Lórinczi Huba: Az összegzés évadján (Mándy Iván: Átkelés)
Háború. Elnyomás. Vérzivatar. Árvíz. Tűzvész”, s válaszol az Itt leütött hangra az epilógus. Mándy és az Isten aikad össze: „Két járókelő. Két meglehetősen fáradt járókelő, akik azért még mindig várnáik valamire. [...] Az biztos, hogy én .kezdeném valamilyen ostoba panasszal. Bágyadt dallam az én panaszdiaiam. Hiszen ha ö rákezdené! Kérdezni semmit se 'kérdeznék. Nem faggatnám háborúikról, járványokról, éhínségről, árvizeikiről. Ha el akar valamit mondani, mondja el magától.” A mindannyiunk életében örökkön benne lappangó „Ms” haljak, csődök, válságok, szorongások, vereségek különös sorozatát pergett le előttünk az Átkelés nyitánya, megcsendítvén a (kötet más darabjaiban kiibamló motívumókat ás (pl. Galli Ouroi „esete” A bukásiban épül önálló történetté), hogy számtalan kudairolát am ás'b ó 1 megszülessék a fináléig az emberi sors víziója. A szánandó, esendő, veszendő „hősök” rendre a magánélet köreiben vesztegelnek, nem változtat ezen az\Ogmánd és a Temetők hirtelen megtáguló perspektívája sem. 1956 tragikus őszét Idézik ez utóbbi szaggatott, idősíkokat torlasztó képei, az előbbiben kivetütő, lidérces, szürreallsz- tíikus léthelyzet pedig — tán nem erőszakolt a párhuzam — Ady verséből, A rémmesék uhujából avagy Franz Kafka hideglelős vízióiból ismerősünk. Ébrenlét és álom mezsgyéjén iimbolyag itt a hős, keresvén mániákusan a „Fél-hajnal csöndjé”- ben a titkot, a megvilágosodást. Eléfoib csaít az alakimás-figura létérzésének, művészetének kulcsszavad derengenek föl („Lötyög. Lődörög. — Sóhaijt. Legyint. Vállat von”), hogy utóbb — akár Baltazár király lakomáján a „Méné, méné, tekéd, parszin vö.: Dániel könyve, 5.) — kétségbeejtő ítéletet regisztráljon a káprázó tekintet: „Európa sorsa reménytelen.” Jelzi e különös történet, miként nő át a személyes, egzisztenciális szorongás az egyetemesbe, mily bonyolultan kapcsolódik a Mándy műveiben leképezett „belső realitás” a külső világhoz, s jelzi egyszersmind az indulatos (bár eleve kilátástalannak ítélt) tiltakozást iszonyattal, csődtudattal teli korunkkal szemben. Korántsem homogén kötet az Átkelés, holott létfilozófiájában, módszereiben erős azonosságok lüktetnek. Elegyes darabok gyűjteménye: akad itt vallomásos portré (Sylvia Plath, Pilinszky), rádiójáték (Hang a telefonban),, énformájú meditáció (Isten), vers és próza határán lebegő szöveg (Vízizene), önéletrajzi gyökerű és töltésű vagy energikusan tángyiasító novella (Erkélyen, illetve: A szicíliai). Műfájhatárokat feszegető és áthágó „(képződmény” valamennyi, mándükben akad több-kevesebb, a „szabványnak”, a „normának” ellentmondó sajátosság. Autonóm művészet a Mándy Iváné, nyúljon bármihez is, valóban „A tehetsége törvényei szerint” formálja alkotássá. Szánakozással vegyült megvetéssel emlegeti itt is az „olyan korrekt elbeszélést”, „Amánék van eleje, közepe meg vége” (Sylvia Plath), s az e (kötetben publikált etűdjei is vajmi kevésben közösködnek a hagyományos novellával. Ha egy-egy történet (pl. az Ogmánd avagy az Átkelés) vonalvezetésében, szegmentumaiban stb. emlékeztet is a klasszikus mintákra, ha nem abszolút érvényű is a szakítás a „szabályos” elbeszéléssel, be .kell látnunk: a boecaccioi, maupassant-i modelltől igen mesz- szire szakadtunk. Nem a cselekmény- és jellemfejlesztő, hanem a (légkörteremtő, merész vágásokkal, áttűnésékkel, laza asszociációkkal dolgozó epika égövén járunk Mándyt olvasván. Nem a külső, hanem csakugyan a „belső reaflütás” uralkodik itt, a szubjektív tér- és időélmény lép az objektív helyébe. Nem egy végből szabott ese- méhysort, sorsfordulatra kdfuttatott históriát kapunk, hanem elmosódó körvonalú látomásokat, plasztikus figurák helyett homályló, imbolygó alakfoltokat, s ha Krú- dynál — A hídon c. Szindbád-novelláhan — „Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs”, válaszol erre a Tóth János mozija: „Rosszkedvű, öreg zsebóra az asztalon. Fé! hat múlt öt perccel. Háromnegyed tizenkettő a konyha falióráján. Negyed öt az utca villanyóráján.” 467
