Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - István, a király - Szörényi Levente és Bródy János rockoperájáról Bakay Kornél régésszel beszélget Sárdi Mihály

elismerni. Azonban, ahogy mandiand szoktuk, a rideg valóság az, hogy az egykori mit teljes egészében szárnunkina és mindenki számára megismerhetetflen. Tehát az úgynevezett tárgyilagos, vagy objektív egykori valóság teljes egészéiben fel nem fed­hető. Ebből egyenesen következik, hogy a történész sem tud sine ira et studio, ahogy mondták a latinok, tehát harag és részrehajlás nélkül írni, még akkor sem, hogyha szent esküje kötelezné őt erre, mert mindig — és minél jobb történész valaki, annál inkább — az egyéniségén keresztül próbálja az általa felismert összefüggéseket, az általa hantosnak tartott eseményeket kiválogatni. Végül is a 'történelem a társada­lom emlékezete. Nyilvánvaló, hogy óriási mértékben függ a történelemszemléletünk attól, hogy mire emlékezünk, hogy mire tudunk emlékezni, hogy mire akarunk em­lékezni, és ezen belüli melyek azok az események, amelyekre ezt az emlékezet-épít­ményünket rá tudjuk rakni. Magától értetődik, hogy minél többet tudunk, annál erősebb, annál széhb ez az épület, annál megbízhatóbb. Azonban minél messzebb megyünk vissza a múltba, annál kevesebb megbízható adattal rendelkezünk, és még inkább kevés a teljesen kétségbevonhatatlan és csakis egyféleképpen értelmezhető adat. Az értelmezés szónál is megáililnék, mert a köztudiatban ma is, 'különösképpen az elmúlt negyedszázadot figyelembe véve, és főképpen inkább ainnaik az első részét, ez a szó nagyon-niagyon csúnya meiléfczöngét ‘kapott. Hiszen akkoriban az egész magyar történetem átértelmezése megtörtént, amely természetesen a história terü­letétől teljesen idegen módon zajlott le, hiszen az átértelmezés egészen más, mint a történelem érteümiezése. Az adataikat», a tények rangjára emelhető egykori való­ságnak, vagy a nagymértékben valószínűsíthető feltevéseknek az elferdítése nagyon súlyos felhőket vont a mi korai történetünk egére, éppen a magyar állam ‘kialaku­lásának időszakára is. Nem véletlen, hogy az 1950-es éveiktől nagyon hosszú ideig egyáltalán nem voilt kutatható ez az időszak. Az 1960-as években kapott komolyabb lehetőséget a magyar történettudomány, és azon belüli, hogy most már a saját mes­terségemről is szóljak, a régészet arra, hogy ezt a korszakot kutassa. Ugyanakkor, a szomszédos környező államok, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország, Ro­mánia, Jugoszlávia és a többiek, óriási anyagi erőikkel és óriási apparátusokkal, év­tizedek óta dolgoztak már a saját állami létük kialakulásának az időszakán. El lehet gondolni, hogy milyen nagy űr maradt ezek után, hiszen végeredményben a hon- foglaláskoni magyarság régészeti emlékeinek vizsgálata, az államalapítás történeti és régészeti vizsgálata igen jelentős, majdnem két évtizedes hátrányt szenvedett. Nem véletlen az sem, hogy a 60-as évek végén született meg a Magyar Tudományos Akadémia határozata arról, hogy hozzá kell kezdenünk a magyar állam kialakulá­sának a vizsgálatához. Ettől az időtől folyamatosan tart a fejlődés, bár ez a lendü­let ma egy piait szárnya szegettebb mint szeretnénk, de ennek részben anyagi, rész­ben szemléleti okaii vannak. Ez a szemléleti ok megint visszavezet engem a rock- operához, és. visszavezet azokhoz a bizonyos bíráló észrevételekhez, amelyek közül még egyet föltétlenül szeretnék megemlíteni. A már idézett Élet és Irodalom-beli kritika írója szerint az István, a király rotíkopena, különösképpen a befejező része namcsakhogy történelmietlen, hanem egyenesen ízléssértő. Kívántképpen a befejező pillanatokban, amikor álmosodnak a rockopena utolsó akkordjai a Himnuszba, és ez mint ízlésramboió, ízléssértő aktus jelenik meg. Végképpen nem értem ezt a meg­közelítést. Semmiképpen nem értem. Nem értem azért, mert azok az indokók, ame­lyeket a szerző fölhoz, egyszerűen nem igazak. Nem felelt meg a valóságnak, hogy tétovaság, tanácstalanság, komikus bizonytalanság és kacarászés jellemezte volna a rockopera befejező pillanatait. Ellenkezőleg! Igenis nem kell félni, és talán nincs 'miiért félni attól, ha elismerjük, .magasztos pillanatokhoz juttatta el a közönséget ez a kétségkívül teátrális, kétségkívül patefikus, nem vitás, aktualizáló zárójelenet. Az érzelmekre hatás tudatos vállalása nem szégyen, hanem erény. Mégpedig olyan erény, amelyik nem volt ez idáig, tehát szükséges. Hogy ez túlhajtott-e, és akkor már esetleg ízléstelen — ez lehetne vitakérdés, ha ez így lett volna. De nem így volt. Legalábbis, amit én tapasztaltaim, nem így volt. Ezekkel a talán jószándékú, 454

Next

/
Thumbnails
Contents