Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - István, a király - Szörényi Levente és Bródy János rockoperájáról Bakay Kornél régésszel beszélget Sárdi Mihály

elismerni. Azonban, ahogy mandiand szoktuk, a rideg valóság az, hogy az egykori mit teljes egészében szárnunkina és mindenki számára megismerhetetflen. Tehát az úgynevezett tárgyilagos, vagy objektív egykori valóság teljes egészéiben fel nem fedhető. Ebből egyenesen következik, hogy a történész sem tud sine ira et studio, ahogy mondták a latinok, tehát harag és részrehajlás nélkül írni, még akkor sem, hogyha szent esküje kötelezné őt erre, mert mindig — és minél jobb történész valaki, annál inkább — az egyéniségén keresztül próbálja az általa felismert összefüggéseket, az általa hantosnak tartott eseményeket kiválogatni. Végül is a 'történelem a társadalom emlékezete. Nyilvánvaló, hogy óriási mértékben függ a történelemszemléletünk attól, hogy mire emlékezünk, hogy mire tudunk emlékezni, hogy mire akarunk emlékezni, és ezen belüli melyek azok az események, amelyekre ezt az emlékezet-építményünket rá tudjuk rakni. Magától értetődik, hogy minél többet tudunk, annál erősebb, annál széhb ez az épület, annál megbízhatóbb. Azonban minél messzebb megyünk vissza a múltba, annál kevesebb megbízható adattal rendelkezünk, és még inkább kevés a teljesen kétségbevonhatatlan és csakis egyféleképpen értelmezhető adat.

Az értelmezés szónál is megáililnék, mert a köztudiatban ma is, 'különösképpen az elmúlt negyedszázadot figyelembe véve, és főképpen inkább ainnaik az első részét, ez a szó nagyon-niagyon csúnya meiléfczöngét ‘kapott. Hiszen akkoriban az egész magyar történetem átértelmezése megtörtént, amely természetesen a história területétől teljesen idegen módon zajlott le, hiszen az átértelmezés egészen más, mint a történelem érteümiezése. Az adataikat», a tények rangjára emelhető egykori valóságnak, vagy a nagymértékben valószínűsíthető feltevéseknek az elferdítése nagyon súlyos felhőket vont a mi korai történetünk egére, éppen a magyar állam ‘kialakulásának időszakára is. Nem véletlen, hogy az 1950-es éveiktől nagyon hosszú ideig egyáltalán nem voilt kutatható ez az időszak. Az 1960-as években kapott komolyabb lehetőséget a magyar történettudomány, és azon belüli, hogy most már a saját mesterségemről is szóljak, a régészet arra, hogy ezt a korszakot kutassa. Ugyanakkor, a szomszédos környező államok, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Jugoszlávia és a többiek, óriási anyagi erőikkel és óriási apparátusokkal, évtizedek óta dolgoztak már a saját állami létük kialakulásának az időszakán. El lehet gondolni, hogy milyen nagy űr maradt ezek után, hiszen végeredményben a hon- foglaláskoni magyarság régészeti emlékeinek vizsgálata, az államalapítás történeti és régészeti vizsgálata igen jelentős, majdnem két évtizedes hátrányt szenvedett. Nem véletlen az sem, hogy a 60-as évek végén született meg a Magyar Tudományos Akadémia határozata arról, hogy hozzá kell kezdenünk a magyar állam kialakulásának a vizsgálatához. Ettől az időtől folyamatosan tart a fejlődés, bár ez a lendület ma egy piait szárnya szegettebb mint szeretnénk, de ennek részben anyagi, részben szemléleti okaii vannak. Ez a szemléleti ok megint visszavezet engem a rock- operához, és. visszavezet azokhoz a bizonyos bíráló észrevételekhez, amelyek közül még egyet föltétlenül szeretnék megemlíteni. A már idézett Élet és Irodalom-beli kritika írója szerint az István, a király rotíkopena, különösképpen a befejező része namcsakhogy történelmietlen, hanem egyenesen ízléssértő. Kívántképpen a befejező pillanatokban, amikor álmosodnak a rockopena utolsó akkordjai a Himnuszba, és ez mint ízlésramboió, ízléssértő aktus jelenik meg. Végképpen nem értem ezt a megközelítést. Semmiképpen nem értem. Nem értem azért, mert azok az indokók, amelyeket a szerző fölhoz, egyszerűen nem igazak. Nem felelt meg a valóságnak, hogy tétovaság, tanácstalanság, komikus bizonytalanság és kacarászés jellemezte volna a rockopera befejező pillanatait. Ellenkezőleg! Igenis nem kell félni, és talán nincs 'miiért félni attól, ha elismerjük, .magasztos pillanatokhoz juttatta el a közönséget ez a kétségkívül teátrális, kétségkívül patefikus, nem vitás, aktualizáló zárójelenet. Az érzelmekre hatás tudatos vállalása nem szégyen, hanem erény. Mégpedig olyan erény, amelyik nem volt ez idáig, tehát szükséges. Hogy ez túlhajtott-e, és akkor már esetleg ízléstelen — ez lehetne vitakérdés, ha ez így lett volna. De nem így volt. Legalábbis, amit én tapasztaltaim, nem így volt. Ezekkel a talán jószándékú,

454