Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - "Költészet és valóság" - Bella Istvánnal Sárkeresztúri ének című verséről beszélget Kabdebó Lóránt
— Szanaszét széledt ujjaimmal elveszett koponyám most megkeresem, szanaszét széledt ujjaimmal elveszett koponyám most elveszejtett arcoim elé emelem, — Hadd .nézzék egymást! Egyiiket a másdik. — Hát, te, mit csináltál? — Hát, te, mit csinálsz itt? — Siiró sarasomat sirattam, — fojtó fájdalmamat fojtottam, — nagy szégyenemet szégyeneltem — ehetetlen szivemet faltam. jC' Olvasás közben változtattál a szövegen. Melyik a hiteles? Aimit most mondtam! Há. lesz egyszer összegyűjtött 'könyvem, vagy válogatott verskötetem, akikor így fog megjelenni, ahogy most mondtam el. Azért is kérdeztem erre, mert hogyha valaki ellenőrzi a szöveget, akkor ne csodálkozzon, hogy ez a változat eltér a kötetbelitől. Ha a költő versmondás közben téveszt, aikkor azt (ki is javítja, nem hagyja, hogy úgy kerüljön a hallgatóik elé, hibás mondással a verse. De hogyha színészek tévednek, rendszerint nem szolktaik javítaná. De ez a mosdani változtatásom előzetes javítás. Erőltetettnelk éreztem azt, hogy „bátyámfóim”. Egyrészt rondán is hangzik — csupa á — melyet ki se lehet ejteni, nehéz mondani, másrészt úgy vélem, nem kell kimondaná azt, hogy ez a báty, ez nem édes, nem valóságos testvér, hiszen a köréje írt képek azt sugallják, hogy ez a báty, — fa. Tehát nem kell kimondanom. A verset indító látomás ötlete, hogy saját koponyáddal szembenézel, hogyan született? Ezt nem tudnám megmondani, egyszer csak elkezdtem hallani az első sorokat. Nem mindig az első sorokat háldja meg az eimlber, ha verset ír, de most véletlenül úgy adódott, hogy a legeslegelső sorokat kezdtem leírni és ez a töblbdt már hozta magával. Ebben már megvolt ez a tükrök között beszélő szituáció, a két ember: az egyik akit meg kell tagadnom, és a másik, aki épp akkor születik, hogy én lehessek. Ez hozta ezt a párlbeszédszerű formát is. Hogy bizonyos motívumok vissza-vissza- térnek, azt később mór tudatosan csináltam, 'körülbelül olyan meggondolással, ahogy egy zenész egy motívumot meg-megdsmóteltet, más hangiekvésben, más hangnemben, — így próbáltam én is játszani ezzel a verssel, ezért jönnek vissza bizonyos részek többször is, mintegy eldenltpontozva a vers dallamát. A vers maga tulajdonképpen a természet megújulásával éled meg, szinte rájátszik a tél utáni tavaszra. Nagyon sokan elsiklanak afölött, hogy itt nemcsak egyszerű tavaszról van szó. „Milyen keserves tél után: taviaszos, nyamas, őszös tél után” — így Írtam. Nyilvánvaló, 448
