Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXXII.
mintegy kihívják az egész iképzetét, elrendezésükkel az összefoglaló, magyarázó és magyarázható rend természetes igényét keltik. Tagadják is nyomban a teljes egészet, a harmonikus rendet. Helyette a hiány és a töredezettség létezését bizonyítják, ennek itt és most érvényesülő szükségességét tárják föl, az ok és a mód ifür- készésének küszöbéig késztetnek végül. Hiánytól kérdésig vezet hát ez az út. Megcsonkult testben, eltorzult tárgyban, szerege hagyott díszítésben, groteszkül lefokozó párosításban, kificamodott aránycserében nyilatkozik többnyire a hiány és a töredezettség. Nem a nyelvöltögető kajánság, a hideg közömbösség, a színpadias jóhaj- tozás, de a veszteség, a fájdalom, a félelem és féltés jegyét viselvén. A nagy művészet választékosságával és gazdagságával: pontos tárgyiassággal, sugallatos köl- tőiséggel, tartózkodó pátosszal, éles és finom iróniával, komor és nemes tragikus- sággál. így, ilyen nyíltan és tisztán csak az beszél, aki indítékait és mértékeit megvizsgálta és rendben találta. Aki bizonyos abban, hogy a világra szegzett tekintet sugártöréséért a felelősség nem rá hárul. Bálint Endre »kategorikus vigasztalanságnak« nevezi saját benső állapotát. Pusztán a kifejezést nézve: négy évtizedes pálya után jutott el a lemondásig az „oldó és feloldozó” színekről, még inkább a valóság megmásító újrafogalmazásáról, a festői, rajzolói alakításról. Mert a fényképekből álló fehér-fekete montázst a lemondás műfajaként fogadta, fogadja. íme ta kopár valóságdarabok, melyek a valóság darabokra hullását bizonyítják: már az ábrázolás anyagával magával az ítéletet mondván ki. Mit is kezdene ezzel az alakító művészet, mely elébe magasabb egységességet tulajdonít mindannak, amit ki- és felemel? Dermesztő gondolat és állapot. Hitelességét egy sokat tudó, komoly, nagy művész szenvedte meg és kristályosította ki. Mindenki más ezért a saját igazságát szembesítheti vele. Bálint Endre bátorításával egyébként, aki mindig kérdez és mindig kérdésre sarkall. Éljünk vele. Például: ilyen a világ? Vagy inkább: ilyen is?” Megköszönöm Székelyhídi Ágostonnak, hogy megfogaíltmazott komoly formában valamit, amit sokan mások röpke banalitásokkal, félremagyarázásokkal és hamis ítéletekkel intéztek el. * A szombathelyi Forradalmi Múzeumba Várkonyii György barátom végül is megvalósította régi tervét: a „Rottenbiller utca 1.” címet viselő kiállítást. Vajda Lajos, Vajda Júlia, Jákovits József és Bálint Endre műviéiből rendeizjett meg — igen koncentráltan válogatott anyagból —, egy ritkán látható tárlatot. VálMiva az utazással járó fáradtságot, megnéztem a kiállítást, és már csak a ritkán látható Vajdák miatt is érdemes volt Szombathelyre utaznom, ahol ugyanakkor megkaptam Vas megye Tanácsa irodalmi .nívódíját az „Életrajza törmelékek” címet viselő sorozatomért, amit az „Életünk” közölt, és talán még ezután is közölni fog. A tanácselnök üdvözlő szavait megköszönve elhárítottam a művészi „.rangomat” emelő Munkácsy díjat — mivel ilyen nekem nincsen, de némi derűvel megjegyeztem, hogy csaknem ötvenéves képzőművész múltaimat most irodáűmi niívódíjjal kárpótolják az illetékeseik. Igaz, ez az „Érdemes” és „Kiváló művész” címem mellé társul. Hát így mulat egy „pesti úr” Szombathelyen, ahol eléggé el nem ítélhető módon igen sok tömény italt eresztettem le megviselt gégémen, és Száraz György „írótársaimmal”, aki ugyancsak nívódíjas lett, utaztam oda és vissza, s ő szintén nem naigyon vonta meg magától azt, amiről gyermekkorom plakátjai az alábbi életvidám szöveget hirdették; „Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt”. A pár órás autóúton mindez nem történt meg velünk, hála a Jó Istenkének! A kontra-pialkát szövege is idekívánkozik, amennyiben a „Tej élet, erő, egészség!” Számomra a tej bélhurutot és diarét jelent. A propos: hasmenés.... 1929-ben, vagy valamivel előbb a Bethlen-ítéli polgári iskola harmadik vagy negyedik tanév vége előtti záróünnepségre készültünk a Millenáris pályán, ahol is fekete klottnadrágban és fehér .atléta trikóban az ilyenkor 441
