Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Sárándi József: Útszéli történetek (elbeszélés)

ment a sora. Géza is nyugatra vágyott, mondván, hogy a „fater miatt” itthon nem viszi semmire. Apja katonatiszt volt a Horthy-hadseregben, s ez a múlt a családjára is rávetült. Indult Géza is a bátyja után, de Győr és Mosonmagyaróvár között elcsípték. iFél évet ült, majd visszament a községgazdálkodáshoz. Dolgozott, tanult. Levelező tagozaton elvégezte az általános iskola hetedik— nyolcadik osztályát és beiratkozott a gimnáziumba. „'Géza megjavult’, mondogatták ismerősei. És mi történt megint? QktŐber huszonhanmadSkán, a Petőfi mozi utolsó előadásáról utcára tóduló emberek arra figyeltek (föl, hogy ég a téglagyár mögötti agyagfal. Az égő számok és 'betűk mondattá álltak össze;

1 95 6 EMLÉKiÉRE!

Géza mindent magára vállalt. Heccmester cimborái a markukba nevettek. Négy évet kapott. Letöltendő idejét tekintettel jó magaviseletére, harmadolták. Szabadulása után megismerkédett egy lánnyal, aki elvitte őt a kísértő környezetből. Pesten leérettségizett, szakvizsgákat tett, s jelenleg művezetőként dolgozik egy építőipari vállalatnál. (A brigád létszáma tehát egy főre csappant. Mester és segítség nélkül maradtam. Gégem főnökei új mestert ígértek, aki tanít, s majd fölszabadít, ha letöltöttem az inasévéket. 'Hogy a'dldig se unatkozzam, egy hutai munkára irányítottak. Szabad ember voltam, oda mentem, ahová küldtek. Első nap sétáltam, fiütyörésztem. Másnap reggel első utam a telepre vitt. Kértem az építésvezetőt, hogy küldje ki utánam a biztonsági fölszerelést: övét, léclétrát, kapcsokat. Ezek nélkül ugyanis csak salját szaikállamra kezdhettem volna munkáihoz. Ha baleset ér és élve maradok, engem vonnak majd felelősségre. A góré mindent megígért. Az udvarról aznap a pedagógus lakás padlására hordtam a javításhoz szükséges cserepet. Rossz volt ránézni a tetőre. Roskadoztak a szarufák, s a görbe léceken a héjazat csaknem teljesen elrohadt. Féltem, ha rálépek, nyomban leszakad alattam. Hétfő reggel ismét a telepre mentem, hogy beszéljek a főnökkel.

— Még nem vagy kész? — kérdezte indulatosan.

— De 'hiszen maga mondta, hogy biztonsági 'öv nélkül ne merjek hozzákezdeni — vágtam vissza.

— Mondtam, mondtam, de mit képzelsz, miért tartunk? Azért .kapsz tőlünk pénzt, ruhát, hogy egész nap a lábad lógázd? — Elöntött a méreg, s a szégyen, de jobbnak láttam, ha semmit se Szólok.

— Délelőtt arra megy a kocsi és kiviszi a vackaidat! — kiáltott utánam békülékenyen. — „Tele a padlás az ígéreteiddel!” — gondoltam lemondóan.

Szeptember másodika volt, s a vasárnapi tütüzóstől még kótyagos kőművesek békésen kövidlinkáztak az udvaron. — Kutyaharapást szőrivel — mondogatták, s kínáltak volna engem is. Attól tartottak talán, ha nem leszek cinkosuk, beköpöm őket a főnöknél? Elég volt nekem a magam baja. Restelltem előttük, hogy a munkámat még 'el sem kezdtem. Ügy döntöttem, nem várok tovább. „Kaput” bontottam a tetőn, s szarufára nehézkedve haladtam a gerinc felé. Az egyik léc, mely már a szögelésnél megrepedezett, kicsúszott a lábam alól. Egyensúlyom vesztve hasmánt siklottam az eresz felé. Időközben sikerült elkapnom egy másik lécet, de akkora volt a lendületem, hogy kitéptem a helyéről. Gyönyörű nyárvégi napsütóben zuhantam, sejtve, hogy nem patkolok el, s ez némi megkönnyebbülést okozott. Szűnőben volt hónapok óta kínzó szorongásom, mely folyton azt súgta: „le fogsz esni! le fogsz esni!” Kezeimet kinyújtottam ugyan, fékezett is a zuhanáson, de nem tarthatott Vissza a költséges csóktól, mélyet egy ékalafcú akácfatuskónak adtam. Mohóságomért a metszőfogaimmal fizettem. Ez még csak hagyján, de több négyzetméter cserép is

426