Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Sárándi József: Útszéli történetek (elbeszélés)

— Nem azzal van ibajam, (hogy énekel, hameim azzal, hugyan. A főnök anna a bölcsességre jutott, 'hogy a jövőben állítsam takarékra az éneklőimet, várják, míg megjön a hangom, felőle aztán a Vámosi Jánost is le­énekelhetem a térképről. Velem különben is minidig „gáz” van, jó lesz, ha meg­húzom magam. Dalnoki hajlamom kiélése az ebédidőre korlátozódott. Míg az öreg otthon ebédezett, enyém volt az egész tetőbirodalom. Sétáltam az attikán és lefüttyögtem az udvaron szünetező lányoknak. Mutatványaimhoz jókora kö­zönség toborzód'ott. Tótágast álltam, bukfencet vetettem a (húsz méter magas­ban húzódó keskeny tértífalon. Teljesítményem vihogással, sikkantásoklkal ho­norálták a lányok. Aztán meló megint. Az öreg szögeit, én meg adogattam neki a palát, szöget, viharkapcsot. Közben alá kellett tartanom, könnyebb volt úgy beütni a szöget, s a pala sem repedt meg az ütések okozta lécremegéstől. Csak­hogy az idők folyammán a környék fölszálló pora szellőzőablakokon, f'ödémrése- ken át vastagon a léceikre rakódott és a püiföléstől arcomba, verítéke® testemre potyorászott. A pókhálóval elegyes por izzadságban oldva 'rémesen csípett. Visz­kettem, vakarództam. Néha már a guta kerülgetett, s dühömben megátkoztam a születésem napját. 'Minden kínomért Dani bácsit tettem felelőssé, és termé­szetesen magamat. Miért voltam olyan állat, hogy rá hallgattam, hogy meg­dumálhatott. De ő 'Csak verte fölöttem szakadatlan, az eget is képes lett volna bepalázni, nekem meg szemeinkéit, hullt a pofiámba a por. Annyira beleéltem magam ikilátásteli jövendőmbe, hogy nem vettem észre a horpadást. Gyanútlan léptem tovább, pedig a pedellus az első napon figyelmeztetett, hogy van hely, ahol a (beázások miatt mór csaknem leszakadt a mennyezet. Salákpor, fakorhadék és vakolatdarabok között érkeztem a női >W. C. előterébe. Épp szünet volt, (teljes nagyüzem és jelenésemtől kitört a párák. A fülkékből előugráló lányok futás közben rángatták magukra bugyogójukat. Mintha egy zsák macska esett volna forró vízbe, akkora lármát csaptak. Én voltam az az­napi csoda, mikor vadonatúj paribundámban a ramatyból kilépve Végigmentem a folyosón. — Csakhogy épkézláb megúsztam! — szakadt föl belőlem a sóhaj. — Meglásd, nyakunkba varrják a kárt,/ s majd fizethetünk — duruzsolta Dani bácsi. — Még csak az kellene! — méltatlankodtam. Festés előtt úgyis rendbe kellett volna tenni a plafont, a „bontást” legalább elvégeztem a kőművesek helyett. Fájcontkor az öreg megkérdezte, hogy megyek-e „csövet csinálni”. Én azon­ban a földszintre igyekeztem zuhanyozni. Fürdő után trappoltam haza, hogy végre kiallhassam magam. Másnap Géza is munkába állt és befejeztük az egyik épületszámy tetőjavítását. Ebéd után a keletkezett hulladék eltakarításával, az apró hibák megszüntetésével, s a végzett munka fölmérésével foglalkoztunk. Mesterünk papírt, ceruzát vett a kezébe. Géza a tetőn mért és lekiáltotta az adatokat. Zsebeiben pala darabkák voltak, s ahol a kipáttogzó mészikrák he­lyén lyukak keletkeztek eltüntette. Átadáskor ugyanis — mikor 'általában nem esett az eső — a munkáltató nem arra figyelt, hogy megszűntek-e a ibeázás- góook, azt leste hol világít a tető. Azt hitte talán, hogy azon a picurka lyukon folyik majd be a legközelebbi zápor lösszes vize, holott a rajta behulló csapa­déktól a bolha is szomjan halhatott volna. — Géza, ott is egy luk, azt is be köll gyukni! — kiáltotta Dani bácsi, s egy léccel alulról megdöífködte a prezúros palát. Géza „gyukott”, az öreg váz­latokat rajzolt, adatokat jegyezgetett, én pedig az eresz alá lapátoltam a pala­424

Next

/
Thumbnails
Contents