Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Fogarassy Miklós: Balassa Péter: Színeváltozás

zési módszerek egész arzenálját felhasználva. Ebből a regény-analíziisből a Flaubert utáni prózairodalomra érvényes esztétikai, erkölcsi, társadalomfilozófiai következ­tetések adódnak. Ennek a tudományos igényű tanulmánynak az egyik legfontosabb tézise az, hogy a francia író, az irodalom legendás anachorétája. A művében teszi először az Időt, ezt a szürke megfoghatatlanságot és egyúttal félelmetes valamit, meg az Időben-való-létezés démóniáját a regény titkos főszerep­lőjévé. Ezzel az „idővel” a modem kor e félelmetes ördögével-angyalával folytatott küzdelem, mely a Flaubert-regény mélyeit is átjárja, az egész 20. századi világiro­dalomban — azóta is, szüntelen — tovább folytatódik. Ez a kiváló, lebilincselő írás tehát nem csupán mintát ad arra, hogyan lehet és kell egy regény-művet ugyan­olyan (vagy netán még nagyobb) érzékenységgel, eleven szövegmivoltában vizsgálni, mint egy költeményt, hanem annak is a példája, hogy egy ilyen analízist miként lehet nagy távlatokra, fontos 'következtetésekre kinyitni. Balassa Az érzelmek isko­lájával kimondatlanul is hallatlanul magas mércét állít tehát a magyar irodalom, és ezen belül a friss magyar prózák elé. Ám ezért a tanulmány önmagának is mér­ce, mely csapda is. A következőkben, a második fő részben ugyanis jelenkori prózairodalmunk kér­dései és művei kerülnek terítékre. Itt jelenkorbeli-közelmúltibeli magyar írók egész sorának jó értelemben vett elfogultságtól fűtött, lelkes szószólójának és bírálójának szerepében mutatkozik meg a kritikus. Azok az írók, akikkel foglalkozik, akiket vá­laszt, közelhozzá azok, akiket manapság a megújuló magyar prózalírás kiemelkedő alakjaiként, újítóiként szoktunk emlegetni. Örkény István, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Nádas Péter, illetve Pályi András, Bereményi Géza, Ester­házy Péter és Kornis Mihály egy-egy könyvéről olvashatunk többségükben ugyan­csak terjedelmes és mélyen szántó elemzéseket. Ezt az írás-sorozatot két esszé ke­retezi. Az első, az Észjárás és forma általánosságban szól erről a prózairodalmi fel­lendülésről, a kötet lezáró A színeváltozás, vagy Engedj el, és láncolj magadhoz c. művészetfilozófiád töredék, „ars critioa”, esztétikai-bölcseleti hitvallás és meditáció. A könyvnek ez a második fejezete összességében kiváló kalauzként szolgál a bo­nyolultan ábrázoló, különleges előadásmódot alkalmazó új prózíaművek beható meg­ismeréséhez és megértéséhez. Ezek közül is kiemelkedik Mészöly Miklós A film c. kisregényének (Passió és állathecc) és Nádas' Péter Egy családregény végé-jének elemzése (A Bárány jegyében); ezek az írások e jelentős művek «legjobb magyar kommentárjainak tekinthetők. Szemlénk nem lenne teljes a kritikai művek kritikája nélkül. Értékének, jelen­tőségének bemutatása után szólnunk kell Balassa magyar irodalmi esszéinek né­mely árnyoldaláról is. Ezek abból adódnak, hogy szerzőnk rögös úton jár, amikor a Lukács György által kidolgozott irodalomesztétikád megközelítés örökségével a háta mögött, arról leválva új, egyéni esszé-nyelvezetet és kritikusi attitűdöt alakít ki. Egy nyíltan vállalt szubjektivitás irányába hatolva előre. Fogalmazásmódja és gon­dolkodása drámai paradoxonok sűrű közegében mozog, leírásai, bölcseleti megfo­galmazásai sokszor igen metaforikusok (és ezáltal, mint említettük, önálló irodalmi alkotássá emelkedik a reflexió). Ám ez a szellemi attitűd — egyik-másik írásában határozottan érzékelhető, — néha homályos irányokba vonja. Ahelyett, hogy preg­náns módon a tárgyáról beszélne, esetenként — egyfajta, sajátos keresztény misz­tika jegyében fogant — drámai monológot kapunk. Ilyenkor nem a wittgensteini tézist követi („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”), hanem a nietzschei- wagneri demon ikus mátizálás kísérti meg. Véleményünk szerint fennáll annak a ve­szélye, hogy ha a .kritika misztikumba fordul, .akkor rajongóvá válik. Ott, ahol en­nek nincs helye. Ez mutatja meg a Flaubert-tanulmény magas mércéjének érdekes csapdáját: Balassa sok esetben nem veszi (kritikai módon „mértékükre” azokat az írókat, aklKet bemutat. Legyünk bár méltányló hívei a megújuló hazai próza jeles műveinek, arról nem feledkezhetünk meg, hogy ők csak ígéretei valami igazán nagy­szabású (esetleg a flaubert-ihez hasonló) regénynek. De. még nem azok. Ki tagad­ná, hogy e mértéktévesztés nem pusztán szerzőnket jellemzi, és hogy a jelenség ösz­379

Next

/
Thumbnails
Contents