Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Nagy Gáspár: Ágh István: Egy álom következményei

nális prózaíróra ott leselkedik — szerencsére! — a költő. Ettől lesz sajátságosán egyéni, ettől lesz, ha úgy tetszik — A madár visszajár fülszövegén olvashattuk 10 esztendeje — vallomásos a próza. Persze a vallomásos prózát nem Ágh találta föl, ő csak szerénykedve igen jó prózaírónak ás, mert enged a vallomás, az álom, a versekből itthagyott és tovarezgő képek előtörő kísértéseinek; és a végiggondolás, egyáltalán: a fegyelmezett oknyomozás regulájában eljut az egyensúlyi állapothoz. Amikor a mű áll, sőt sétálni kezd a saját lábán. (És láthatatlanul hatni kezd.) Az olvasó (vérbeli és céhibeli szegénylegények) ízlelgeti, mint a szilvaízt, mint a leharapott fűszálat, zöld levelet, jót átsült kenyérhéjat: többször leveszi a polcról.

E vallomásos prózaszövés A madár visszajár első kísérlete után már az Üres bölcsőnk járása megjelenésekor késznek látszott; mégis gazdagodásként olvashatjuk ezt a harmadik prózakötetet, mert ebben találhatjuk Ágh egészen kivételes íróportréit, miniesszéit, novellás jegyeket viselő vagy novellaként olvasható konkrét könyvknitikáit; s nem utolsósorban a legnagyobbszabású prózai vállalkozását: az Albérleteim történetét. Amikor ez a kegyetlen önfeltárulkozást igénylő „emlékezés”, számomra igazi költői kisregény, albérlet- és poéta-szociográfia megjelent a Kortársban, valósággal kiáltott (ha nem ordított!) egy önálló kötetért. Ezért érthetetlen ez a szükségmegoldás, miszerint ebbe a könyvibe kellett szerkeszteni, mintegy elrejteni. E mű a könyv egységét billenti meg, mégha abba a bizonyos látható ívbe, melyről korábban beszéltem — beilleszthető is. De terjedelme, lezártsága okán például a rare sorozatba kívánkozik, s így lényegesen többekhez juthatna el. (Lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, lehet, hogy már a Kiadó is gondolt erre a méltóbb, szerzőt és olvasót jobban becsülő megoldásra.)

Ágiinak ebben a nagyon személyes, látszólag csak — albérletek, nők, szerelmek — szigorúan magánügyekbe avató opuszában sikerült a korszak és a nemzedék arculatát is fölmutatnia; a legintimebb, akár pikánsnak' tűnő helyzetekben is ott lüktet a teljes élet: amit akkoriban Budapesten lehetett élni, amitől lehetett szenvedni, albérleteket veszíteni, halálos szerelmeket föladni, ahol lehetett a tökéletes ideiglenesség érzetével térdig gázolni ködben-szmogban, illúziókban. Mert a meg- állapodottság veszélyé még alig kísért, s alig komolyan vehető, hogy egyszer mindez végiggondolható lesz, a kitűnő vers jelzésekből fontos prózára váltható.

Ágh István nemzedékének, de a kortársi irodalomnak is egyik legszorgosabb munkása. Tevékenységét példaszerűen, — tán a Nyugat harmadik nemzedékének leg- jöbbjaitól is ösztönözve és tanulva — kiterjeszti kritikusi felségterületekre is. S jól teszi, mert a költő vérrel föltöltött kritikáit, esszéit a fűrészporos nyelvezetű re- cenziógyártó-iparosok termékei közt (tisztelet a feladatát jól megoldó, par excellence reoenzensi feladatot betöltő, kivételnek!) felüdülés olvasni. Bámulatos a nyitottsága; de vonzalmai nyilvánvalóak. Azokról ír, akik izgatják, mert ei akar igazodni a tőle távolinak tetsző költői világban, s azokról, akikről meg van győződve, hogy igazi költők az ő — esztétikumot, erkölcsöt, tartást egybeötvöző — nézete szerint. Ez utóbbi kategória egyként vonatkozik a nagy klasszikus elődökre, s a közvetlen kortársakra. Mondjuk Berzsenyire és Tóth Bálintra, vagy Petőfire és Utassyra, s időben közelebb jőve: Adyra és Csoórira. Kitüntetett hely jut a Heteknek neveztetett költőkről írt kritikáknak. S nem véletlen ez, hiszen ők Ágh közvetlen nemzedéktársai, akikről legtöbbet tud, akikről a szeretet és barátság magas hőfokán (és mégsem elfogultan) képes reális portrét rajzolni. Tanítani valók ezek a portrék, mint ahogy a Hová repült a nikkelszamovár? minden darabja az. Egy reménybeli tankönyvben képzelem el őket, olyan világosan, érthetően és személyességgel földúsítva szólnak. A költői mesterség napi gyakorlata és gondja felől járja körül, a megidézett költőket és műveiket. Említettük már a nyitottságot, mint rokonszenves szemléletmódot, példaként Ágh névsorából idemásoljuk — nem ellentétpáronként fölfogva — Kassák és Sinka, Pilinszky és Ladányi, Jékely és Orbán, Kiss Anna és Döbrentei Kornél nevét. Érzékelhető talán, mennyire más világokat is képes befogni, érteni és értelmezni.

Ágh hajlamos a szentenciaszerű, definitiv megfogalmazásokra, ezért vésődnek a költészettől átitatott sorok egycsapásra emlékezetünkbe. A gazdag példatárból két

284