Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Takács Imre: Halottak sétaútja (vers)
Én idézek Vlagyivosztokig, a Kelet Csillagáig, ha fölidézek, mert ebben a fele-világban én is itthon vagyok, az aranyércet én kapom az íróasztalomra a névtelentől, mint hozott mérget. Átsétálunk a Piactéren a sárga autóbuszok között, a cigányasszonyoknak adunk puszit. Az atomkor nimfái nem a mi bozótunkban fürdőcskéznek, ledobálva magukról a modern hacukákat. Túl gyors volt a lassúságunk is, hogy a halállal mindent leelőztünk Látott-e a királyi város valaha ennyi szép lányt? — ennyi szép fiút, és hallott-e ilyen LEGELŐ FELÖL BEJÖTT ZENÉT? Magyarország és Erdély, Európa balkáni lepény-nyúlványai kunyerálhatnák innen ritmusaikat, Bartók dallamait. „Béreslegény meghalt az istállóban, kitették a holttestét az udvarra. Most látszik meg, ki az árva, ki, ki, ki. Nem borul a koporsójára senki.” Lejöttünk ide mégis, hogy lássuk eszmélkedőn a latolni-valót, hogy súlyra megmérjük, amit látunk. A csöndben egy nemzet emelkedett föl — a lelkét kell megtermékenyíteni, a teste termő. „Béreslegény meghalt az istállóban, kitették a holttestét az udvarra. Most látszik meg, ki az árva, ki, ki, ki. Nem borul a koporsójára senki.” Kétezerén sirattak — nem figyeltél már oda, magadat elfeledted. Bezárult egy fakoporsóba bomló tested. Az ünnepély feszültségének nem kellett megfelelned. Atomreaktor-silókat vontattak el a sírod mellett. És nézték a virágok vedlő, vedlett szépségét arrajárók is teéretted. Barátságunk rángó arcizmok alatt ropogott meg, a kielégítetlenség szenvedtetett madara landol árván, mint égből leeresztett narancssárga papírszalvéta. Nincs kifejlett. Állok a ránkparancsolt végpont mellett — erőltetve magamra úgy fegyelmet, ahogy engem senki se fegyelmezhet. Vágyok is elmúlni már, aztán meg vissza vágyók. Vagyok ilyen szenvelgő, ilyen álnok. Mivoltodat előttem ha kitárod, odaadó szorgalmasságom kell majd látnod ...
