Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Illés Jenő: Mit tehet a mai magyar dráma a mai magyar színházért?

Talán a legveszélyesebb téveszme, hogy a nyílt közéleti séget hordozó mű nem 'kell a közönségnek. A hamis, naiv, bátortalan, élettelen dráma nem keld valóban. De a társadalmi, nemzeti 'problémákat, az identitástudatot formáló közéletiség egyenesen társadalmi jelentőségűvé emelheti, teheti a színházat. Az igazi drámában ugyanis az író nem egyszerűen népszórakoztatóként, hanem néptribünként szólhat a közönséghez. Jól tudjuk, logikai érvekkel is lehet a történelmi tudatot formálni. De sokkal hatásosabb a helyzetek humanizálásával, a drámában felidézhető történelmi szituációk — múlt vagy jelen történelméről egyaránt érzéki feltámasztásával. Történelmünk meghódítása a fiatalság számára, az új generációk tudattartalmává emelése, különösen eredményes lehet éppen a dráma segítségével. A fogalmi elemzés hasznos, eredményes lehet, de a drámában a konfliktusban a társadalmi valóság mintegy közvetlen élményként jelenik meg a fiatalság előtt. Kétségtelen, hogy mások ma a társadalmi sugallatok mint hajdanán. Amikor a pozitív hős egyszerűen harcos ember volt, most sokkal több jelenség hordozója lett, éppúgy jellemző lehet rá az átvirrasztott éjszakák megrendülése, mint a megértést kereső, a konfliktust elviselő és feloldani akaró magatartás. Kérdező hangsúlyokkal telítődött a fiatal generáció, s jó ha a dráma ezeket a kérdéseket vissza tudja adni, esetleg válaszokat is megkeresi. Egyáltalán: a közönség történést vagy a színpadi játék örömét is keresi, de világlátástól sem idegenkedik. Hiszen az igazi nagy dráma mindig az egyetemesség felé tör, világszemléletet ad, világképet. Csak így tud társadalmi magatartást képviselni. Mit tegyünk hát? Bár nagyon megértjük és nemes szándékát méltányoljuk, nem hiszem, hogy Németh László gondolatát kellene (ebben az esetben) elfogadni. Azt írta ugyanis 1962-ben: egy színházból... nem lehetne... hallgatag — egy magyar írók színházát csinálni. Olyan féle fiatal színészeket, mint Kállai, Pápai, akik még nem romlottak el, hajlandók a magyar drámáért küzdeni, oda vonni össze; Ádám Ottó lehetne a rendezőjük s egy emberekkel bánni tudó valaki, az aligazgató. Egy ilyen színház munkájában én a darabjaimon kívül a Széchenyihez, Gallileihez hasonló utasításokkal menetközben készült, írásban foglalt, próbabírálatdkkal vehetnék részt.”

Ha jól odafigyelünk a szövegre, van benne olyan, ami ma is érdemes az újragondolásra. Nem hinném, hogy a kivonulás segíthet a helyzeten. Inkább a jelenlét. A szellemi aktivitás, az írók szituációba hozása. Sokféle feladatot kell ehhez megoldani. Minthogy a 'drámaírás mesterség is, és nagyon sok tényező kell a felvirágoztatásához — mindenekelőtt jó csapatmunka. Ezért első lépcsőnek tekinteném a színházi műhelyek szellemi megerősítését. Értem alatta a dramaturgiákat, az igazgatókat, a rendezőket egyaránt. Esetleg írók szervezeti bekapcsolásával a színház életébe. Mert elképzelhetetlen, hogy a dramaturgiákon alig néhány írót találunk. Igazgatói székben talán egyet sem. Mindenképpen egészségtelen állapot.

Fiatal drámaírók támogatására pedig elengedhetetlennek tartanám a stúdiók működtetését. Ez lehet az útja annak, hogy kipróbálhassák erejüket, aztán nagy színpadra jussanak. Ösztöndíjaikból születhet megélhetés, de a drámaíró színpad nélkül nem tud megszületni. Van ennek nagy szellemi jelentősége is. Ma ugyanis egyes fiatal drámaírók úgy érzik, hogy kiesnék a közfigyelemből. Kirekesztődnek a színházi közéletből. Nem kis probléma ez. Az viszont igaz, hogy nem minden mondanivaló követeli a nagyszínpadot. Tálán jobban helyén van, ha a stúdióban szerényen fellobog. Mert megváltozik a belső színházi szellemi rend, ha a kisebb horderejű, alacsonyabb vívóerejű művek lépnek előtérbe. Megtéveszti az írót, különösen a fiatal írót ilyenkor a csinált, feitupírozott siker hangulata.

Történelmi dátumokban mozgunk. 1984—1985 történelmi hátteret, hatásos színteret adhat az élő drámairodalomnak. A korszak igényt támaszt, hiszen színre kerülhetnének a 40 év óta felnőtt generációk okulására mindazok a drámák, amelyek a jelenkor történelmét támasztják fel. De pályázatok, szellemi tervezések is szükségesek. Monográfiák születhetnének a 40 év drámai színháztörténetéről.

S azt se felejtsük, hogy a magyar Világra is ablakot nyithatunk ezekben az években a színpad segítségével, hazánk társadalmi szellemi mozgásainak felmutatá156