Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Illés Jenő: Mit tehet a mai magyar dráma a mai magyar színházért?

fantasztikus méretű műfaji és stiláris gazdagságú kiteljesedésben, aimikoris valóságos reneszánszát élte a magyar dráma. Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre, Szakonyi Károly, Vészi Endre, Hubay Miklós drámaírói pályáképe kiteljesedett, s olyan nagyerejű drámaírói pályák íveltek fel, mint Csurfca István, Hernádi Gyula, Száraz György, Szakonyi Károly, Kertész Álkos, Gyunkovits Tibor, Gyunkó László, és messze fénylő csillagként jelent meg drámairodalmunk egén, szinte üstökösként önkény István. Eközben Erdélyből is egyre erősebben közvetítődött, felerősödött a színpadi szó. Sütő András, Páskándi Géza, Székely János, Csílky László, Kocsis István hangján olyan egyetemes mondanivalókkal szólított meg bennünket az erdélyi újhangú magyar drámairodalom, hogy azt érezhettük a jelekből, a tényekből, hogy ez a kor a magyar dráma paradicsoma.

Minden ezt látszott igazolni. E korszak legjobb alkotásai legyőzve a nyelvi börtönt, kiléptek a világszínpadra is, és kelettől nyugatig képviselni tudták íróink és társadalmunk, művészeti közéletünk és eszményeink erejét.

Mindez nem egyszerűen csak azt jelentette, hogy exportképessé váltunk. Különösen nem a régi értelemben. Sokkal többet. Történik Magyarországon — azaz mindenhol, írhatta le Örkény István, és nagyon jellemző volt ez a megjegyzés, mert ezt hallottuk vissza a külföldi kritikákban is, szinte mindenütt. Az Elveszett paradicsom moszkvai bemutatóján, az Adáshiba előadása után Becsben, s mindenekelőtt a Tóték, a Macskajáték diada'lútjának állomásain.

Mit jelentett ez a fogadtatás? Kiderült, hogy amit történelmileg megéltünk és amit drámaíróink ábrázoltak, az nemcsak a magyar kisvilágot érdekelheti. A mondanivalók ereje, a formálás kultúrája lehetővé tette, hogy mindaz, ami a drámák lóthelyzeteiben megfogalmazódott, az a történelemiben gondolkodó, lélegző ember egyetemes sorsélménye, tájékozódási pontja 'is.

Örkény fatasztikusan kiteljesedett, nyitott dramaturgiája, az értelmezési lehetőségek viszonylagos tágasságával, a rendezőket is inspirálta mindenütt, nem kisebbítve a szerepüket, sőt megemelve új igényt támasztott, a rendezőt igazi alkotótárssá növelte. (Csak zárójelben jegyzem meg, nem ment ez sem automatikusan, hiszen a Tóték titokzatos metamorfózisa, amíg a filmforgatókönyvből regény, majd színipadi dráma lett, nagy utat tett meg, Kazimir Károly szellemi közreműködésével, de Székely Gábor és a Maoskajáték találkozásának, a mű színpadi létezésének; a dialógusok aktivizálásának szellemi, színpadi folyamatát azért is érdemes egyszer leírni, körüljárni, mert így lenne tettenéihető, hogyan alakult kudarcok, félreismerések után a Macskajáték színpadi formája, nemcsak dramaturgiája, hanem az a szuverén játekrend, amelyet Székely a játék hangjainak megszólaltatásához kitalált.)

Ez volt az a korszak a magyar színház életében, amikor a rendezők: Várkonyi, Ádám, Horvai, Kazimir, Székely, Marton László, Sók Ferenc, és sorolhatnám hosz- szan a neveket, olyan testvériségben éltek együtt a drámairodalommal, hogy természetesnek tekinthettük, hogy nemcsak itthon volt sikerük, de külföldön is megjelenhettek Örkény, Csutka, Szakonyi, Sarfcadi és mások mandátumaival. Tehát nemcsak a magyar nagycsaládon belül, hanem a világszínpadon is jelen lehetett a magyar rendező, a magyar irodalom és magyar színház követeként.

A történelmi dráma, a dokumentumdráma, a korszerű vígjáték, az aktuális közéleti töltésű társadalmi dráma Páskándi, Raffai Sarolta, Vészi Endre, Csák Gyula, Urbán Ernő, Maróti Lajos, Galgóczi Erzsébet színpadi alkotásaiban nemcsak tartalmi felfedezéseivel, hanem stiláris újdonságaival is újat hozott, a kontinuitás bizonyságát jelezte. Ez az időszak nemcsak a társadalmi hatásét tekintve volt jelentős, hanem a kritikusi szemléleteket is iskolázta. Évszázados tévhiteket, kisébb- rendűségi komplexusokat, esztétikai berögződöttséget robbantott szét új értékrendeket, stíluiseszményeket teremtett.

De már ekkor is volt valami olyan különös (belső, talán csak az idegékben észlelhető viharjelzés, ami azt a sugallatot közvetítette, hogy hiába minden, a kérdést másként kell feltenni, a mi problémánk más, nagyobb ennél, a kérdések kér162