Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Takács Imre: Halottak sétaútja (vers)
a bábszínházaikba. Jó ösztönöm eleven vizeit mérgezték meg a szövegelők, a verset-írni-se-tudók, a rossz-pofájúak, a sunyi nézésűek. Ott volt neked az a másik néptánc! „Most akasztunk föl benneteket, rohadtak!” — ? rugdalták a hajnali folyosóról a szavak is az ajtót. És az arcodra varrták volna a bűnt, fordítva, mint Michelangelo lenyúzta arca bőrét. Ártatlan kamasz-arcod, megbocsátást kereső kamasz-szemed, az értelem elvesztéséért síró szád, fájó állkapocs-csontod, a mindenség vákuumától feszülő homlokcsontod, tehetetlen tánckultúrájú kezed, karod, csalódásba bebetonozott derekad, rozsdás acélhuzalba kötött lábad — belőled is kiműtötték volna a bűnre a bűnt! Jóból a bűnre a bűnt, Amstrongék énekelnek most nekem — szeretnék verset írni az ő tört soraik, kilenc szavas, másfél szavas soraik analógiájára: — Mondd, hogy szeretsz! — Járom érted a poklokat, nem találom a hangrést hozzád! — Mondd, hogy nem szeretsz! — Fonom a korbácsot fűzvesszőből, hogy neked suhogtassam meg a hómezők fölött a kristály-napfényt... — De mondd, hogy jössz! — Ittvagyok, kedves, itt, melletted! — Gyermekemet szeretném látni a veled való szeretkezések után, hogy szökésed közben is magamhoz szoríthassam egy makuládat. — Ittvagyok, Ella! — Ittvagy, Luis! (Kisegített sokszor a sárból a St. Louis Blues!) „ ... én nem beszélem a te nyelvedet” — mondja Pilinszky János az Apokrifban. A történelmi idő ember-idővé törpül le előttünk. Morzsa-idővé morzsálódik az ember-idő. Nem csak az az igaz, hogy por és hamu vagyunk, de az is, hogy port, hamut megfölöző, oxigén-fűtésű eszmélésünk is por és hamu, mert a buta szelekben, mint a förgeteg-levesben a búzadara, vagy a valós förgetegben a hó: kavarog az elrendezetlenségben minden eszménk. — Láttad a szülőfaludban a hóhegyeket? — Herenden ... ? — az a Bakony közepe már ... 3
