Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Mészöly Miklós: A csodálatos halászat

végleges törmelékeket, az elpusztíthatatlan múlandóság szilánkjait: ez volt, ez van, és mi is lőhetne más még, ami fölött a halálnak sincs hatalma. Ugyanis az a néhány jellegzetes tárgy, motívum és forma, melyek az egész életművet hivatottak megidézni, úgy sorakoznak egymás mellé a kép vízszintesében, mint egy temetetlen sírban — s mintha mind a halálnak, mind az életnek a dimenzióján kívül helyezkednének el. Akárcsak a fölöttük lebegő lényszerűség is, akiről inkább ne találgassuk, hogy kicsoda, miféle. Megegyezhetnénk valamilyen naturalista asszociációnak engedő megoldásban, de ezzel csak okoskodva hazudnánk. Becsülettel csak annyit állíthatunk róla — ahogy maga is dimenziótlanul gubbaszt és lebeg egy sem megelevenedni, sem elsüllyedni nem tudó valóság rekvizítumai fölött — csak annyit, hogy az örökös várakozásnak és visszavágyakozásnak fekete gyászba burkolózó, már-már magát is deformáló torzulata. Torz gyásszá kövült Narkissos — aki mégsem adja föl a reményt, hogy az élet és a halál csalóka víztükrein túl (talán) van elperelhe- tetlen otthonunk és hazánk. Ha így értem ezt a szívszorító képet, nemcsak személyes-emberi, hanem történelmi távlataival együtt értem meg a kompozíció szemérmesen kicsire méretezett, mégis egyik központi motívumát: a derékszögben fájdalmasan megtört, három téglalap formájú kis színfoltot: a pi- rosat-fehéret-zöldet. Mint Bartóknál a jajdulás gesztusával megnemesedő gios- cset: a „Szép vagy, gyönyörű vagy...” dallamfoszlányát.

A kép üzenete olyan áttetsző, mint a gyermekek pillantása: legyen éle- ten-halálon innen és túl, végre elperelhetetlen, bemooskölihatatlan otthonunk és hazánk.

Szeressük ezt a kiállítást ennek a gondolatnak a jegyében is.

1292