Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Kovács István: Dragoslav Mihajlovič: Petrija koszorúja, Ota Dub: Orvosprofesszorok, Grigore Zanc: Zuhanás
Grigore Zanc: Zuhanás Az ember esendő. De öngyilkos zuhanásra többnyire az ártatlanok vagy az ártatlanabbak szánják rá magukat. A helyzetet s az embert kihasználó gátlástalanok, a hatalom dörzsöltijei, a peribe sem fogandó bűnösök megússzák: ők az igazi túlélők, a világukat élők. Még busás nyugdíjat is húzhatnak, társadalmi megbecsülésnek is örvendhetnek — hivatalból. A Zuhanás a desztalinizációs korszakot dokumentáló regény. Grigore Zanc, a hetvenes években indult román prózaírónemzedék egyik legtehetségesebb tagja, azt próbálja feszegetni, miként őrizheti meg személyiségét, tisztességét az, aki egy torzult hatalmi mechanizmus vezető rétegének a tagja. Tud-e valamit is változtatni az intézményesített álságon, egymás kölcsönösen tudomásul vett becsapásán, vagyis azon, ami tulaj doniképpen a személyi kultusz egész gépezetét mozgásban tartja. A főhőst, Cremenét maguk alá temetik a lezuhanó falák, amelyek ellen voltaképpen nem is nagyon lázadt. Csupán a város új, energikus, tisztességes párttitká- ránák, a főnöknek lett veszélytelenül aktív drukkere. A párttitkár pedig nem tesz mást, mint nem hagyja magát becsapná — ellentétben élőidéivé! Nem hiszi el például, hogy váratlan gyárlátogatása sorén elébe állított, frissen leplombált ládákban működőképes gépek vannak, vagy hogy a közellátás oly ragyogó, mint ezt neki jelentik slb. De úgy tetszik, Cremene túl sokat vár az első titkártól, pusztán azért, mert „anélkül, hogy bármilyen csodát művelt volna, amióta beiktatták, sikerült belevernie a nyugtalanságot némely, fotelben megöregedett személyiségbe, s ezenközben nagy népszerűségre tett szert az egyszerű emberek körében.” Azt elhisszük, hogy „mindennek jó része mintha alapvetőbb, tényleges változtatások szándékából következett volna...” De hogy ezeket az alapvetőbb változásokat egy személyben sikerülhet-e véghezviinniie a város elsőtitkárának, főnöké nek, albfoan kételkedünk. Az intézmények hatalmas rendszerét, az intézményesítettekkel együtt — egy ember képtelen átformálni. Zanc mintha a jó császár legendáját keltené életre az elsőtitkár személyében. De e legenda életképességében maga az író se hisz; innen a regényét meghatározó fáradt, kesernyés alaptónus — szuggesztív, gördülékeny stílus ellenére is —, amelyet néha robbant szét a belőle s az ábrázolt helyzetből feltöltődött humor: például amikor a nyugatnémet delegációnak teáscsészében szervírozzák a sört, mivel az a terem, ahol éppen helyet foglaltak, „alkoholmentes”. Az élete folyásáról egyes szám első személyben számot adó Cremene a saját „egy férfi és egy nő” kissé romantikus történetét is elénk tárja. Cremene még egyetemi adjunktus korában beleszeretett egyik tanítványába, Comeliába. Kapcsolatuk megjelenítése, ábrázolása — eszközeiben — Zancot dicsérik. Camélíiának, a cigányvajda fiával megszökött román tanítónő lányának Cremene iránti önfeláldozó szerelme — különösen a végkifejlet ismeretében — mégis erőltetett. Az írói bravúrt bizonyítja, hogy ezt csak a végső motívumokban érezzük. Míg Cremene halálát meggyőzőnek, sőt, döbbenetesen meggyőzőnek érezzük, olyannak, ami hitelesíti magán- és közélete kudarcát, Caméláa tragikus elmúlása túl hirtelen, túl ostobán tör ránk, mint rá a kiáradt hegyipatak. A ballada! motívumok ily sűrű hangszerelését már nem bírja el a regény, amelyet egyébként — Kolozsvári Papp László — remek fordításában — mindenki figyelmébe ajánlok. (Európa, 1982). KOVÁCS ISTVÁN 1215
