Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Nagy Gáspár: Cs. Nagy István koporsója előtt
Cs. Nagy Ictván költői művét — s nemcsak az övét — életreszólóan meghatározta a jégkorszakra váltó negyvenes évtizedvég; Illyés és Sárközi Márta halálraítélt Válaszában vagy Kassák Kortársában indulni elegendő volt a teljes elnémuláshoz — egy időre. Akik ezen könnyedén túlléptek, azokra az erkölcsi szétrongyolódás várt, mint a hamis szelekben csattogó lobogókra. Cs. Nagy István nem tartozott közéjük. De hova tartozhatott volna, mikor indító mestereit, Illyést és Kassákot, a lapszerkesztés lehetőségei — nagyon szomorúan mondjuk ezt is — halálukig messze elkerülték. Cs. Nagy Istvánra is elkomoruló évek vártak, és jó oka volt rá, hogy mindenekelőtt a versírást tartás kérdésének is tekintse, mert így tudott állva maradni; hűségét, kötődését a puszták, majorok népéhez, felnevelő közösségéhez így vallhatta: „summások lajtjára járok vízért, / ki nem szikkadhatok” Később munkások, értelmiségiek közegében módosult, változott ez a költészet, de végig megmaradt plebejusi indulatait, önérzetét a tiszta intellektus világossága fogta keretbe. így valósított meg a hatvanas évek elejétől kezdve sajátosan fanyar ízű, mégis érett, az objektivitás álarca mögött nagyon is személyes hangú, fölényes formakultúrát igénylő poézist. Vers-glosszái: azaz epigrammái és szonettjei, — túl a lokális találatokon — érvényes valóság-kritikára és a „jobbratörés motívumaira”, gesztusaira adtak példát. Bármely téma, napihír, köznapi dolog kezére játszott, mindből az igazság csattanói felé volt úton. S legjava epigrammái mesteri szökelléseiben, gondolati fintoraiban — (bátran megnevezve választott rokonait, Martialist, Janus Pannoniust vagy a Szent Ferenc-szegénységű Berdát) — valóban az „ámulat és a szisszenés” mezsgyéjén egyensúlyozott. Tudom, hogy mennyire becsülte ezekért a verseiért utolsó két könyvének szerkesztője, Csanádi Imre is. Sajnos ezek a könyvek évtizede készültek. Itt lesz az ideje mihamarább versei teljes kiadásának. Éppen ma két esztendeje, december 13-án az írószövetségi közgyűlés okkal felforrósodott hangulatában beszélgettünk sokat, lelkesedve mesélt évtizedekre rúgó terveiről, amikor odahagyva a tanítás kötelmeit, s aztán „versenyt az esztendőkkel” előre, egybegyűjteni mindent; s új utak rajzolatát is ígérte kiteljesedő műve térképén. Halálról szó sem volt, Pista! Kedves Cs. Nagy tanár úr! Koporsód előtt kell elmondanom s megköszönnöm — többek nevében — mindazt, amit itt Szombathelyen, a hatvanas évek végén a Jelentkezünk és az Életünk körül föltűnt verselgetőkért, fanatikus költősuhancokért tettél; becsültünk nagyon kínos lassúsággal előbukó, de igazságos szavaidért, ahogy még a rossz versekben is kutattad az itt-ott felvillanó tehetség természetét; s hogy oldotta szorongásunkat, ha az ítéletet mondót is szorongni láttuk, mert ott volt véleményében a nyitottság, a minden lehet igaz költőkre jellemző csodavárása. Mi most hiába várjuk a csodát, mert a test moccanatlan marad, készül ama hosszú útra, amelyen majd mindegyikünk elindul utánad. Szülőmegyénk földje, ez a nyugat-magyarországi föld fogad magába, Isten Veled, költő, Cs. Nagy István! Hűséged példája maradjon velünk. Nagy Gáspár Elhangzott a szombathelyi temetőben 1983. december 13-án 96
