Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Ivan Štrpka: Saját fejem: dörömbölés az ajtón (Varga Imre fordítása)

IVAN STRPKA Saját fejem: dörömbölés az ajtón És további fejek. És továbbiak... Menekülő élet. Események, megható sorsok leírásai. Verekedéseké. Döntő pillanatoké. „Ó, nehéz az út, le a sár­cipővel”, mondja Tristan. Leültél. Fölálltál. Kinyújtottad a lábad. Kinéz az ablakon. Ritkásan hull a koromszerű hó. A kerítésből kimered egy karó. Ke­ményfejű. Tristan valamit magyaráz. Alkonyatig. Aztán elballag. Kúszik a ház felé. „Ó, a városok, a városok,” mondja Tristan. Városokban jár-kel. Segít a tűzoltóknak. Aztán: professzor, hűtőszekrény-raktáros. Fényképész. Egy úr ér­kezik. Leveszi fejéről kalapját, pompás kalap. Pompás. Az úr leül. Fejére teszi kalapját. Fennkölt arcot vág. Tristan beélesít. Kiélesít. Kitt-katt. Repül a kis­madár. Tristan elmosolyodik. Az úr felugrik. Megfogja a kismadarat. A ka­lap földre esik. Széttépi. Szárnyat szárny után. Lábat láb után. Tristan meg­nyomja a gombot. Az úr felugrik. Tristan elugrik. A (kalapra ugrik. Pukk. Az úr kirohan. Tristan megfordul. Mások is érkeznek. Eltángálják. Áttörik vele a falat. Vagy. Tristan az utcán. Kocsmába tér. Zsúfolt. Leteszi kabátját. Tűz a háztetőn. Valaki kicibálja a kabát mögül. Megüti. Tristan az asztalra pattan. Valaki kezére. Barátságosan üdvözli. Ez a valaki: katonatiszti. Felüvölt. Mások letörlik ajkukról a habot. Félretolják tányérjaikat. Tristanra néznek. Kedvvel elagyabugyálják. Tristan föláll. Magyarázkodik. Kínnal-keservvel. Cafatokban a füle. Belei a mellkasában. Puffadt az ajka. Nem tud beszélni. Labdát csinál­nak belőle, s kirúgják a tetőn. Tristan dühbe gurul. Vágtázva a falnak rohan. Ripityára töri a fejét. Es további fejek. Ül és ír: „Mérföldes ugrásokkal, nőstény oroszlánként, közeledett felénk a jövő.” Igen, az a dobogás a bevérzett ing alatt. Hallja jól. Egyebek közt. Kenyeret és röplapokat: osztogatott. Elkészítette. A konstruk­ciót. Elszállította. A Hoffman-cseppeket. Golyószóróval lövöldözött. Énekelt az operában. Egyebek közt. Befejezett egy ódát. S a tüsszentőporban kiszáradt az utolsó mondat. „A jövő felüvöltött, s az átlőtt oroszlánbőr a hótorlaszba belefagyva „Hideg van,” mondja Tristan, „eltüzelem ezeket a maszkokat.” Leült. Föl­állt. Kinyújtotta a lábát. Kinézett az ablakon. Igen, drágalátos társam! Rühes barátom! Papagáj! szó! Egy toll sem. Egy toll sem a hideg levegőben. Repü­lés, nuku! A tarka tollazat csupán a láncon. Pazar tollazat! Kalitkában! Még a hintapalinta sem! Csak a maszkabáli vergődés. Hadonászás. Hadonászó. Csu­pán csak a szó. Kó! Bó! Vő! Mó! Ló! Tó! Ó, tova! TRISTAN GONDOLKODIK: „Hogyan vágjam ki magam ebből? Ebből a zűrzavarból. Ebből az álságból. Ebből az irodalomból. Ebből a szüntelen ön- gyilkosságból ...” A szó színésze volt. Nem sikerült. Mondani. Megmagyaráz­ni. Beleadott apait, anyait, őszinte volt. Elárulta a társa. Kifáradt. Mutatta. 1156

Next

/
Thumbnails
Contents