Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Tóth László: Öt szlovák költő

mögé bevilágító, az „érzékelhetetlen érzékelésére” vállalkozó, illetőleg — Tőzsér Árpád kifejezését használva — az „önmagáért beszélő képet”, a metaiforát tekintették. Stachoék líraforradalma után a szlovák költészetben minden körülöttük — velük vagy ellenük — történt. A Nagyszombati csoport iskolateremtő példája nyomán kezdte pályáját ezekben az esztendőkben a kortárs szlovák költészet számos kiemelkedő alkotója — például Ján Simonovic, Ján Buzássy, Lydia Vadkerti-Gavor- níiková vagy akár Vlastilmil Kovalcik is —, tőlük valamelyest elkülönítve, illetve velük egyenesen szembehelyezkedve pedig MákuMs Kováétól, Pavel Koystól, Ján Skamlától kezdve Stefan Strázayig vagy éppenséggel Vojtedh Kondrótig ugyancsak jónéhányan indultak. Bizonyos értelemben gyorsabb mozgású és feltétlenül sokrétűbb ez a költészet ugyanezen időszak magyar lírájánál. S kedvezőbb feltételeket biztosít a fiatal költők indulásához, törekvéseik, elképzeléseik kibontásához is.) A hatvanas években újra megszólalhattak a koráhban politikai okok miatt elhallgattatott költők — Emil Boleslav Lukác, Valentin Beniak és mások —, s az ötvenes évek szlovák költészetének élenjáró képviselői — Pavol Horoiv, Ján Kostra, Andrej Plávka és Ján Smrek — is új erőire, új lendületre kaptak.

Különösen jelentős, sőt egyesek szerint egyenesen korszakos eseménye volt ezeknek az esztendőknek az ötvenes évek koncepciós pereinek áldozatául esett La- co Novomesiky visszatérése a szlovák költészetbe: a költőnek 1963-lban és 1964-ben egyszerre három könyve is megjelent.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulójának, s még inkább a hatvanas évek első felének szlovák költészete tehát rendkívül tarka (képet mutat: a hagyományosabb poétikáktól kezdve jónéhány avantgardista irányzat feltámadásán keresztül egészen a lettrizmusig terjed az ez idő tájt születő szlovák versek színskálája. Ugyanekkor az egészséges líratfejlődés jelei mellett jónéhány faetegségtüinetet is identifikálhatunk a szóban forgó időszak varstermésóben. A kritikai tevékenység elbizonytalanodása az epigonok és fóltehetségek elszaporodását vonta maga után. A vers nemegyszer modoros, erőltetett költői képek, eredetieskedő metaforák és kimódolt technikai megoldások halmazává vált, s a töredékesség, a mozaikszerűség lépett a szintézis igényével készült nagyobb egységek helyébe. Az egyre súlyosbodó válsághelyzet és a szavak — a sematizmus évei után immár másodszori — gyors elértéktelenedésének felismerése számos ez időből származó kritikáiból, esszéhői, kerekasztal-beszél- getésből is kiolvasható. Keményen, ám pontosan fogalmazott mondatokban ítélkezik a kialakult helyzetiről A vers és a szavak vására című 1967-es esszéjében Milan Rúfus is: „A költészet helyettesítőd a költészet ruhadarabjait öltik magukra, milliméteres pontossággal utánozzák a méreteit, majmolják a gesztusait, fáradságot nem ismerve szaporítják a metaforák, epiforák, epanaszitrofák, inverziók, enjambement- ok, jambusok, daktilusok, trooheusok, hím, nő- és tiszte rímek tömegét, sokasodnak az otthontalan szavak, a szorgalom s a poétika zabdgyereked a szómillió'k, s a halálosan fáradt idő és henne az ember egyiket sem ejtheti ki úgy, hogy utána úgy érez- né, kimondásával sikerült megkönnyebbülnie.” (Koncsol László fordítása.)

Ezekben a zajos esztendőkben, s ebben az irodalomba bebocsátást kérők dolgát egyszerre megkönnyítő és megnehezítő helyzetben indul az összeállításunkban szereplő költők pályája is. Frantiseik Ltpka kivételével valamennyien a hatvanas évek közepén és második felében formálódó fiatal, szlovák lírikusok — nyilatkozataikkal, esztétikai állásfoglalásaikkal és kritikáikkal is nemegyszer nagy port kavaró — hangadó képviselőd. És ezúttal Karnál Peteraj kivételével — valamennyien a Nagyszombati csoporttal és követőikkel szembehelyezkedve lépnek fel. De szembefordulnak másokkal is. Egy 1969-es kerekasztal-ibeszélgetés során .például Stefan Moravcik arról beszél, hogy reá mily kis mértékben hatott — és nem az ő hibájából — az egész addigi szlovák költészet, s ha rajta múlna, a nadrealisták (azaz a szlovák szürrealisták) minden írását összegyűjtené és a legszívesebben kihordaná „a városon kívülre”. Kamii Peteraj pedig azt ismeri be, hogy Rúfus és a szlovák lírikusok többsége egyenesen untatja őt. Az egész kerekasztal-beszélgetést jellemzi bizonyos értelemben Ivan Strpka hozzászólása, aki a vita során mindössze ennyit

1151