Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló IV.)

Bízom a fantáziámban, egyfajta végső veszedelem engem nem nagyon fenye- get: érzelmeim tárgyai sohasem tűnnek el annyira, hogy eltűnjön velük együtt az érzelem is. A belső közöny — amelyet némelyek a legrettenetesebbnek mondanak —, azt hiszem, engem nem fenyeget. Bízom abban, hogy ami most fáj, később is fájni fog, ha enyhébben is, s mert közben mind jobban kiismerem, még el is szórakoztat.

*

Régebben szokás volt a nemzeti büszkeségről beszélni. „Nemzeti büszkeség”: ez nem valami rokonszenves. Valamiképpen a nagy győzelmek képzete társul hozzá, úgy, mintha nem lehetnének értékadók a hatalmas, nem közvetlen győzelemmel, ellenkezőleg, bukásokkal járó erőfeszítések. A nemzeti büszkeség helyett én a nemzeti méltóságot nevezném meg mint érezni, megőrizni és erősíteni szükséges, alapvetően kívánatos állapotot. Ezt a sokszor megingatott — és meg is tépázott — méltóságérzetet kondicionálhatja az a művészetben elemi módon feldúsítható igazság, hogy nem vagyunk nagy nemzet, de nagyon történelmi nemzet vagyunk. Ügy értve, hogy bizonyos korszakainkban, fel- serkenéseink és erőfeszítéseink csúcsain, s azok után, úgy sűrűitek nálunk össze a dolgok, hogy abban az emberre mint históriai lényre jellemző dilemmák a lehető legnagyobb súllyal, s igen magas fokon, valóban egyetemes szellemi és pszichológiai érvénnyel jutottak kifejezésre. Úgy, hogy nem rekedtek meg „a történés időpontjában”, eleven vonatkozásuk van arra is, ami napjainkban történik.

1148