Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Thinsz Géza: Hol találkozunk újra?, Rámbízták?, "Felelj rá, hogyha tudsz!", Ez hát a vers? (versek)

„Felelj rá, hogyha tudsz!”

Végkövetkeztetésünk mért volna végleges? Változékony, akár a hold.

Örököltük-e önpusztító igényünk, vagy a környezet változtatott bennünket gyilkosokká? Rámszól Füst Milán:

„Felelj rá, hogyha tudsz!”

Dehát tudásunk végleges. Zénón óta kételkedem a logikában. Mért ne érhetné utol Achilles a teknőst?

Ez hát a vers?

Ez hát a vers, koturnus, megtestesítve, vagyis a röhögés, vállvonogatás, hogy erre jelenleg nincsen érkezésed. Magyarul szólván „Én csak a régi költőket szeretem”, ami svédül azt jelenti: „Nem olvasok verseket!” — joggal, hiszen ahogy egy bölcs mondás tartja: „Hány hét a világ? Hány vers egy emberöltő? Rövidülnek a nappalok és sokasodnak a költők!” Mért legyünk szerények, mi, akik immáron többségben vagyunk?

Harsogjuk tovább, bár mi sem hiszünk benne, hogy nélkülünk szegényebb volna az élet. Zöngioséljük a kiválasztott beavatottaknak: a műveltség hiánya, ha nem kapaszkodsz föl a modem művészet pereméig.

Érted ezt a szöveget? Én csak írom, zsenialitásom erre kényszerít. Kérlek, légy már okos és fejtsd meg ezt a rejtvényt. Ez itt a kérdés: zárjuk ki az olvasót szerzeményeinkből, avagy mégsem? Mitől érzi jobban magát az emberiség? És mennyire szükséges szégyenkeznem egy-egy mondatomért? Mivel gátlástalanul szaporodnak. Miközben felkiált egy kedvesen fontos hivatalnoknő Székesszóf óvárosunkban, vagyis Budapesten: „Mért nem mondta, hogy költő?! Akkor sokkalta hamarabb elintéztük volna a kacifántos problémáját!” Konklúzió: elkövetkezendő életemben nem óhajtok költő lenni. Akárhogy változik is a világ, az olvasó (hiszen nem lehetetlen, hogy megmarad) rokonszenvesebb fajtámnál.

Habár, ez is relatív, mondják a bölcsek------------