Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Baránszky Jób László: Schéner Mihály vállalkozása (tanulmány)
szivacs, kőrisfa, acél, polírozott égerfa, bronz, textilplasztika, festett fa, diófa, kerámia, króm-acél, tölgyfa, öntött vas. Centiméterektől négy és félméteres nagyságig. Mindez egy reneszánsz-ember, a reneszánsz-ember értékelve teremtő, teremtve értékelő, világképalakító akaratáról tanúskodik. Egy világválság, mi több, világnézet- válság, a létbevetettség pesszimista érzéshangulata közepette, sorssal dacoló virtus. S az benne a lenyűgöző, elgondolkoztató és reményt keltő, bátorító. Az ösztönös indítás és indíttatás. Érzésem szerint, a most még kétségtelenül benne rejlő didaktikus szándék háttérbe szorításával, vagy teljes kiküszöbölésével, magának a tudatformálás magas- rendű artisztiteumának kell a vezérszerepet átvennie. Ez hat Bartók és Kodály hasonló ösztön-szándékból fakadó, de magasan fölé szökkent, fölé boltozódó életművében, s eredményesebben, erőteljesebben, mint minden didaktikus szándék, mélyrehatóbban és alakítóbban. A művészet vállalkozás,, kookázat. S csak ha ilyen, állítja el a látványa lélegzetünket. Mint Schéneré is nemegyszer. S már-már a biztonságnak azon a fokán, amelyen megszűnünk igazán aggódni érte. Barcsay Jenő, a kezdettől nagy segítő barát, azt írhatta a látogató könyvbe róla: „egyetemes és magyar”. Megnyugtató jelzők, különösen annak a tollából, aki maga ds ennek a mértéke, mértékszabó tekintélye. Valóban a kiállítás minden egyes darabjáról a magyar élet formanyelvének gazdag polifóniája sugárzik felénk. És mégis az az érzésünk, mintha ennek az annyi tárgyról, annyiféle fénytörésben visszaverődő sugárzásnak még össze kell gyűlnie egy fókuszba, szerveződnie kell, szerveződnie kell a tárgyakról, tárgytalanít- va, a személyiségben. Ahogy végigtekintünk a termeken: hatalmas zenekar ez. Hányféle hangszer. Valamennyi jól felhangolva. Csak a karnagyra vár, hogy megszólalhasson, nemcsak egymás mellett, de együtt. Egy műben. Az életműben. Amely belőle táplálkozik, de fölötte lebeg. Mert ez a művészeti jelrendszerek létezésmódja: a valóság szuggesztiójával ható öntörvényűség, amelyben jelentésváltozáson megy át mindaz, ami volt: az önmagához való hűség és a nyitottság jegyében. így most mégiscsak az az érzésünk még, mintha egy néma zenekar előtt állnánk. A hangolás már megtörtént. A vonók a húrok fölött. A kürtök szája a zenészek ajkain. A megszólalás előtti csend az, ami betölti a termeket Csak arra várunk, hogy a karnagy vezénylő pálcája megkopogtassa a kottaállványt. A legszebb pillanat ez: a várakozás pillanata. Az az érzésem, mintha ennek a kiállításnak a sokszólamúsága nem lezáródása volna egy fejlődési szakasznak, hanem csupán hangtárháza egy mögötte fölsejlő szimfóniának. Ami még csak ezután fog megszólalni. 88