Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Zalán Tibor: Külföldi magyar könyvek - Gúth János: Lélekharang - Király László: Fény hull arcodra, édesem
Legutóbbi verseskönyve, az Elfelejtett hadsereg egy időre a költő javára fordította a küzdelmet, most megjelent novelláskötete, a puha című Fény hull arcodra, édesem azonban a prózaíró ismételt felzárkózásáról tudósít. Nem mintha a kettőt el lehetne választani egymástól. Azért se lehet, mert e novellák szerkezete alapvetően lírai, nyelvük pedig helyenként — tagadhatatlanul — versnyelv. És jól van ez így, idegeinket kellemes borzongás járja át olvasás közben: a szánkban szétolvadó ostyába csomagolt keserűség érzetének a tudata. Királynak általában varrnak témái. Jó témái vannak. Ezzel azt akartam jelezni, hogy Királynak nincsenek igazi sztorijai. Idővel dolgozik (mint minden igazi költő!), melyben a világ megtörténik, és e beláthatatlan folyamat villanásai s azonnali eltűnései nála a hősök, az életek és a halálok is. Nem is tud mit kezdeni velük. A közben-ek fontosak a prózairó költő számára, a kimagasló jellemmé növelő cselekvéskényszerek közötti bizonytalan szakaszok; a történéstelen várakozások ideje válik novelláiban a főszereplővé. Király láthatóan nem akar prózaíró lenni. Keresi, konokul tapogatja azt a lehetséges határvonalat, mely a két műnem között húzódik. Ezért elsősorban moralizál, s nem mesél; vagy másként, lehetőségeket villant fel az adott tények leírása helyett. Címadó novellájában sorsok villannak elénk, a maguk fojtó, szemérmes, megfejthetetlen titkaival. Az öreg tanító férfi és nő vendége mítosszá növekszik az írás váratlan befejező fordulatával. Nem tudjuk (biztosan) üldözik-e őket, vagy önkéntes a számkivetetíségük. Pár szavuk, az a néhány gesztusuk, melyeket a különös látogatás idején tesznek, megrendítő méltóságúvá növeli emberségüket szemünkben. Végül nem tudjuk, valóban léteztek-e ők, vagy csak a tanító lázas agyában fogantak meg. Ám a valóságban nyomot hagytak, lovaik hóban hagyott patanyomai mutatják a tanítónak, merre kell indulnia. Hogy hová? Nem tudjuk, csak sejtjük. A többi nem is érdekes ... Csakúgy elgondolkodtató a jellegében teljesen más kötetzáró elbeszélés (kisregény), az Az örök hó határa. Partizántörténet, valójában romantikusra hangolt forradalmi etűd. Érintett kérdéskörei banálisak: a harc, a megadás, a kitörés, az ön- feláldozás esélyei. A különös környezetben talált konvencionális történetet ismét »csak a főszereplő imbolygó morális mérlege teszi érdekessé, melynek serpenyőin ártatlanok és gyilkosok, hősök és balekok, nyíló életek és bezárult sorsok váltják egymást. Alapdilemma: az egyéni (parancsnoki) döntés lehetségessége (lehetetlensége) a közösség számára, a közösség érdekei szerint. Remek prózaírói megoldás, hogy egyedül a parancsnokot hagyja életben a novella végére Király. Azt az embert, aki szüntelen áidozatvállalássával, önemésztésével akarta megmenteni a reája bízott embereket. Vajon, a lírikus szólt-e bele, vagy Király romantikus hajlama: az írás befejező részét bántóan elrontotta, feloldva, love s.tory-vá változtatva a már feloldhatatlanná súlyosbodott dilemmát, a jószándék, a tiszta akarat bűnné válását a háború logikátlan körülményei között. Befejezése ezért tűnik erőltetettnek, sőt, hamisnak. Vonzódása a heroikus és a hétköznapi felé, amlbivalensségében is megejtő. S mert a morális magassághoz elegendő küzdőtér szükségeltetik, újabb munkái közül, melyeket ebbe a kötetbe rendezett, az említett „történelmi-időtlen” írások a sikerültebbek, az olvasói érdeklődésre számot tartóbbak. Lehetőséget adnak a hőssé válásra, s nem ábrándítanak ki bennünket, bár tudjuk: hősök pedig amúgy sincsenek! ZALÁN TIBOR 96
