Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Zalán Tibor: Külföldi magyar könyvek - Gál Éva Emese: Ajándékgömb
GÁL ÉVA EMESE: AJÁNDÉKGÖMB (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982) Gyanítom, bár lehet, tévedek, Gál Éva Emese verseskönyve sem az erdélyi magyar irodalomban (ahol íródott), sem a magyarországi irodalomban (ahol most olvassuk) nem vált ki sem jelentősebb megrendülést, sem hevesebb elutasítást. Létének tudomásul vételén kívül (kinyomtattatott Bajor Andor, Csíki László, Kántor Lajos és Szilágyi István szerkesztőbizottsági felügyelete, Egyed Péter felelős szerkesztő felelőssége mellett) aligha történik vele valami. Pedig Gál Éva Emese tehetségéhez nem férhet kétség, sőt, felkészültségével sem lehetünk elégedetlenek. Mi az tehát, amivel mégis adósa marad olvasójának a gyergyószentmiklósi költő? Elsőként a szuverén, felismerhető hanggal. Innen a harmincon, tudom, nem nagyon lehet ezt még megkövetelni. De a hangütést igen! Ahogy a hazai költészetünkben is karakteresen különülnek el a nő-iköltőik egymástól és társaiktól — gondoljunk Keme\neczky Juditra, Tóth Erzsébetre, RakdVszky Zsuzsára —, ahogy alapállásuk jól körülírhatóan különböző másoktól és egymásétól, úgy nem tudom Gál verseit egyéníteni. Ismerős dolgokról beszél, helyenként bravúrokra képes megfarmáltsággal, de többnyire ismerősen. Ahogyan mindenki verset szokott írni, — éppen úgy. Nem szerencsés az az intellektuális köd sem, amely némely költeményét a modernség látszatával hivatott beburkolni, „nincs semmi vész: / fölpattan arcodon egy sejt / és szakad-bomlik j minden ami igaz belőled / utánad a szavak is úgy görögnek / mint egy lebontásra kész / jelenlét atomjai” (kiemelések tőlem — Z. T.) — írja a Szótagok című verse elején. Pedig vész az, nem is kicsi, ha az arcon pattog a sejt. S nem ‘árt azt ilyenkor eldönteni, szakad-e vagy bomlik „minden ami igaz belőled”. Mert vagy szakad, vagy bomlik. Anyagától függően. Minthogy azonban nem tudjuk, az igaz (mint olyan — konkrétan!) milyen anyagú, tanácstalanok vagyunk. Tanácstalanságunkat csak fokozza, hogy a szavak görgését „egy lebontásra kész jelenlét” atomjaiként kell elképzelnünk. A sejt pattog tehát, az atom meg görög, az igazság szakad, bár lehet hogy bomlik; de hogy hol is az igazság, nehéz azt annak megtudnia, aki után a szavak is csak úgy görögnek, mint a ... Törvényszerű tehát, hogy a költőnő a versíráshoz a következő receptet adja a Hangok című verse elején: „kiáltva szabad verset írni / hangokba mártott gondolat / torkot feszítő erek / piros tüntetése”. Ha nem értem félre nehezen kisilabizálható üzenetét, azt mondja, a versnek kiabálnia kell, akkor ér valamit. Vagy pedig a költő kiabáljon, mint a súlyemelők, amikor a súlyt a fejük fölé emelik? Nos, én jobban szeretem, ha a költő nem kiabál versírás közben — bár, ha nincs szomszédja, teheti —, s a vers is a csöndjével váltja ki olvasójában a kiáltás képzetét. Ez eddigiekből kiderülhetett: Gál Éva Emese koncepciójával nem tudok mit kezdeni, főleg azonosulni nem. Hátra van még annak a megjegyzése, hogy az erdélyi költőnő gyakran pontatlan: „azé a vers / akinek izzadt ráncaiból / utálkozva menekül a fény / akinek nincs se gyökere se ága”. A költői ajánlkozás nagylelkű, csak az a kérdés, ki veszi a célzást magára. Hogy se gyökere, se ága. Csak törzse van, vagy talán az se ... ? S a ráncai izzadnak ...! Amikor pontosabban fogalmaz, akkor fölvillannak ennek a költészetnek az erényei, azok az erények, melyek egyben a jövendő költő lehetőségei természetesen. „maradok mégis mert kimondom” — fogalmazza meg hitvallását a kötet egyik legszebb, legjobban sikerült versében, a Kányád! Sándornak ajánlott Elnapolt feltámadásban. Mércéjét tehát magasra tette, arra az etikai magasságra, melyet a népképviselet jelöl. Az etikai eltökéltséghez immár esztétikai hitelt kívánnánk számára. 94
