Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - SZENNTKUTHY MIKLÓS 75 ÉVES - Szentkuthy Miklós: Villanovai Tamás (1487-1555) (A Szent Orpheus breviáriuma IV., Véres Szamár című kötetének bevezető szentéletrajza)

dühöngve, kacagva, diadallal és bankokkal, leánykereskedő psycho-szociókkal, milliárdos kábítószer-kereskedőkkel vonul a Vulva Voga, Porno Phallo karnevái-pro- cesszió keresztül-ikasul a világon, Vénusz vikingjei és vigéced, — miközben? Boldogság helyett a statisztikai ábrák fekete grafikon-tornyai mutatják: népbetegség lesz a depresszió, heroinba-döglő vak-spleen, — a jó, jó, legjobb-léti dúsfogyasztó „boldog” állam pszichopaták kísértetjárta hullahüitője.

És miközben a Világegyetem fényimilljós, évmiiljós távolában „élő” csillagködök ködein túli, szinte non plusz ultra ködeit vizsgálják hyiperlencsók szuperérzékeny üveglitániájával, multi-trillió mázsa-masszák, zsonglőr-golyók fékezhetetlen transz- cirkuszát, — aközben: atomok atomját, hasítottak hasadékát, mikro-mikrók szinte „nulla” vég-málkróját fényképezik, matematizálják, a semmi és az egész világegyetem matériájának két hipotézise között tangózva, — villanyos nagyítókkal (seaming! seaming!) mind újabb valóságokat felfedezve és ennélfogva: mind újabb kérdések kérdését szeplősen fogantatrva.

Az állati, emberi, növényi, ásványi élet vegytana, arcana saora biokémia: minden vegetáció (a szervetlen dolgok is, legtermészetesebben, a vegetáció szerves karámjában kérődznek), minden vegetáció legvégső, legalsó, legelső, legalfább ősgyökere felé törnek, — miközben? miközben? Magukat filozófusoknak irányítószámozó mekegő spekulátorok: az exisztencia nonsenséről, földi létünk Nihil-graviditásáról fecsegnek, étne-ekről és néanrt-okiról, huncut sein-ekről és rakoncátlan zeit-ekről, röhögtető módon mégis valami mű-anyag, ál-anyag optimizmust próbálva ki-ona- nizálni a Halál tubusából.

Tamás püspök, a mindenható Szentlélek Úristentől ezt a jövőbe látó látomást Kisasszony Napja (a Boldogságos Szűz születésnapja) vigíliájának, előző napjának éjjelén kapta.

Mikor szeptember nyolcadikén reggel papjai áhítattal halálos ágyához járultak a közkórházban, Tamás püspök szelíden, elegánsan, mosolyogva mondta a papoknak: drága gyermekeim, édes testvéreim, én ma meghalok az Űr legboldogítóbb akaratából (szavai olyanok voltak, mintha apácák kezével frissen mosott fehér zsebkendőt hajtogatott volna kockákba, legyen nála, ha mise közben esetleg prüsszeníe- nie kell). Kisasszony Napja van, jpszíwel miséznék, de az Űr örökké ráimmosolygó jóakaratából, ehhez már nincs erőm. Nagy szentek, régi szentek, halálos ágyukon úgy miséztek, hogy meztelen mellük volt az oiltárasztal, csontjuk kardja, bőrük dobja az oltárterítő, arra állítatták a kelyhet, ostyát, bort és kenyeret, Isten vérét, Isten testét; — de ő, Tamás, úgy érzi, hogy ehhez .nem méltó, lamentáció és halleluja nem telik már konok bronohusaiból, koimisz tracheájából. Ennélfogva! Regula episcopa- lis! (és nevetett! nevetett!) — mondjatok misét, drága papjaim, ti, itt, ágyam lábánál és adjátok kezembe legkedvesebb képes kódexemet, melyben egymás mellett van minia-mimtázva Szűzanyánk Fogantatása, Születése és Mennybevitele, — ez: a strófa, antistrófa, kozmo-strófa, a Szentháromság hármas számának üdvözítő színjátéka, telkemet a Mennyek lelkei közé vezérlő valósága.

Tamás püspök kezébe kapta kívánt „Istankópes” képeskönyvét. Mikor a szobájában végzett szentmise a szentleckéhez ért, Tamás maga mellé hívta a felnőtt és gyermek ministránsokat, — szegényeit! szegényeit! betegségben és nyomorban szenvedő testvéreit ajánlotta köteles figyelmükbe! Nem tudja! nem tudja! halála óráján sem tudja: mért, mért, mért teremtett a Jó Isten betegséget és szegénységet, de a halála utáni legelső másodpercben, a Mennyek Mennyében, meg fogja tudni — mi volt az oka Ádárn nemzett-nemzedéke betegségének, szegénységének, világháborúinak.

Űrfelmutatáskor papjainak, kórház-pongyolás betegtársainak megsúgta, — az éjjel legsötétebb látomásai voltak eljövendő századokról (huszadikról?...), de tudja, tudja, keményen, a Római Fórum első mérföldkővénél keményebben, hogy ez a válság, a krízis sötétsége, kínja, vajúdása! Belőle valami Nagy Jó fog végre, igenis, mégis születni! Ö (Tamás) talán most (elvégre az ember néha haldoklik) kontúrta- lanul jósol, de az Űr kemény konstruktív kontúrokra készül.

906