Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - SZENNTKUTHY MIKLÓS 75 ÉVES - Szentkuthy Miklós: Summa (Részlet a Frivolitások és hitvallások című, készülő önéletrajzi műből. Kabdebó Lóránt magnetofon-felvételei alapján összeállította Tompa Mária)

az tűnt fel, hogy egyrészt mennyire romantikus, másrészt mennyire klasszikus tájkép. Egyik legkedvesebb festőm a múlt időkből Claude Lorrain, aikimeík tájképein, valóban, romantika és klasszicizmus, antikvitás és modern, mély érzeknesség párosul. Ez nagyon Goethének való dolog, Goethe meg nagyon nekem való dolog.

Az is eszembe jutott, hogy Istenem, egyszer végleg tisztázni kellene magamban, mit is jelent nekem a modern művészet, hogy állok a kérdéssel én, aki annyira szeretem ezt a Garavaggio-képet, Olaude Lorrain tájiképeit, és ugyanakkor a magas szintű, legmodernebb, XX. századi szürrealista és absztrakt festők műveit is. Módunkban van ma, a legjobb reprodukciós és albumkiadási technikák segítségével egymás után látni, másodperceken belül: Claude Lorrain képeit és a hi- perabsztrakt festőkéit. És egyszer számot akarok vetni magamnak arról, hogy mi bennem a pro, mi bennem a kontra az ultramodern festészettel kapcsolatban. Hát, úgy látszik, tág a szívem, mint Don Giovannié, mert Claude Lorrain és absztrakció egyaránt belefér.

Képek, képek, képek. Azért is szeretem őket, mert türelmetlen természetű vagyok és a képek rendkívül gyorsan érzékelhetők. Ránézek, és rögtön egy egész világot látok, mint itt is, figurákat, tájakat, katolikus legendát vagy valóságot, evangéliumot, egy pillanat alatt érzékelve mindent. Olvasni nagyon jó dolog, kétségtelen, de hosszabb ideig tart, és én már türelmetlen lévén, jobban szeretők első pillanatban rögtön valamilyen exitatikus hatás alá kerülni. Fiatal koromban és fiatalságom vége felé elég sok szépirodalmat olvastam, bár akkor a szépirodalom vetélytársa a filozófia meg a matematika volt. De, de, de bizony csápjait már ákkor is erősen felém nyújtogatta a festészet, a zene, a sok képkiállítás meg a sok koncert-hallgatás.

A képeket azért is szeretem, mert konkrétak. A festészet biztos dolog, szemben a nyelvvel, legyen az tudományos vagy irodalmi. Éppen nemrégiben beszéltem arról, hogy a nyelv bizonytalan, ezzel szemben a kép biztos: vannak rajta lombok, fák, testek, mellek, lábak, istenek, vadak, virágok, istencsudája, az absztrakcióban színes sziporkázó ecsetvonások vagy geometrikus vonalak, és valahogy úgy érzem, pontosan azt fejezik ki, amit látunk a titokzatos, végtelenül szi- várványos, színes természetben. Viszont? Az irodalom gyakran azért nem elégít ki, mert az emberi nyelv nagyon szegényes ahhoz képest, amilyen gazdag a Nagytermészet trillió, billió, kvadrillió formája; és bizony ezeket a formákat pár ezer szóval nem tudjulk nyomon követni. Azonkívül a nyelv szegényes és pontatlan akkor, hogyha fogalmakat akarok kifejezni a mindennapi életben. Tehát a nyelv duplán szegényes, mert egyrészt nem tudja nyomon követni a természet, a valóság előbb említett millió árnyalatait, másrészt a fogalmakat nem tudja matematikai pontossággal kifejezni. Ezzel szemben a képek, az ábrák közelebb állnak örök valóság-igényünkhöz és örök igazság-igényünkhöz, a sokat áhított teljes igazsághoz és teljes valósághoz. És most nem merülünk el az absztrakt festészet analízisében, dehát még az is valamiképpen, valamilyen igazságot és valóságot fejez 'ki, még mindig pontosabban, mint a nyelv.

A kép érzékletes dolog, színek vannak rajta, formákat ábrázol, és én — de hiszen ez összefügg azzal, amit előbb mondtam, hogy a nyelvvel kifejezett

866