Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Lőrinczy Huba: Hasznos kalauz a nagyközönségnek (Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945-1981)

avagy egy szerző „szektás türelmetlenség”-ét, könyveinek „sematizmusát” emlegeti (Gergely Sándor esetében). Csak helyeselni lehet, hogy Pomogáts tartózkodik rokon- és ellenszenveinek megváltásától, magánvéleményének, magánértékrendjének hivalkodó kinyilatkoztatásaitól (informálni kíván, mintsem befolyásolni), törekvése azonban gyakorta fordul a visszájára. Hasonlóságot, azonosságot érzünk ott is, hol ilyesmiről szó sem lehet. A nyelvhasználat, a stílus is felelős ezért. Szerzőnk nem fogalmaz eléggé árnyaltan és változatosan, „irályaiban” rengeteg a sablon, a szürke, keveset mondó fordulat. Ha Heltai Jenő és Gellért Oszkár egyaránt a „városi ember élményeit” önti versbe, ha Török Sophie és Lányi Sarolta szintúgy „a női lélek belső világát tárta fel”, ha Török Sophie és Berda József szabad versének „hullámzása” ugyanegy, ha Orbán Ottó és Ágh István egyként az „alkotó tevékenységére esküszik — menthetetlenül egybemosódnak a költőarcok, lényegtelenné törpülnek lényeges eltérések. A „számot vet”, „föléje hajol” jellegtelen szintagmája Pomogáts legállandóbb kifejezéseinek egyike, s megesik, hogy a „szocialista” szó hétszer(!) bukkan elénk egyetlen bekezdésben (a 43. oldalon). Művek is rosszul járnak ekként. A ló meghal, a madarak kirepülnek c. poéma „... az emigráció közérzetéről adott ká- pet”(?), az érett Kassák regényeit, novelláit és líráját egyként „gazdag realizmus” jellemzi, Esterházy Péter Függője pedig „ ... ugyancsak (az író) személyes tapasztalataival foglalkozik”. Keveset mondó, már-már redundást kitételek ezek, s a példákat sokáig szaporíthatnók.

S nem csupán a nyelvi visszafogottság, igénytelenség involválja sok portré karakterhiányát, az egyformaságot. Pomogáts az indokoltnál, az érthetőnél is jobban óvakodik a minősítéstől, az elhatárolástól. így lehet tőszomszéddá, sőt, azonossá Illyés és Weöres ars poeticája (115.), ekként rokonulhat egymással két, jócskán különböző ircdalomtörténészi iskola (225). Az értékelő attitűd meglétét jószerével csak a portrék terjedelme jelzi. Ez sem megnyugtató mindenkor. Ha Pilinszky és Simon István egyaránt két oldalt kap, Nagy László pedig négy és felet, érvényüket vesztik a valódi arányok, s hamis látszat keletkezik óhatatlan. Ha hinnénk a „szócikk” hosszúságának, Ottlik Géza Illés Béla mögé szorulna a ranglistán. Szerencsére tudjuk, nem így van — ámde mint vélekedjék a „közolvasó”? Kitetszik ilyenkor: ára van a túlságos tartózkodásnak, a deskriptiv módszernek, az értékelő-minősítő pasz- szusok hiányának. Kettős perspektívát, a történészét és a kritikusét ígérte a könyv előszava. Ügy vélnék: ez utóbbival nagyon is adósunk maradt Pomogáts Béla.

Még egy-két megjegyzés. Mind a „hosszmetszet”, mind a „keresztmetszet” feltűnően kevés elméleti fejtegetéssel szolgál, holott poétikai-esztétikai kérdésekről is szívesen olvastunk volna s az anyag is bőven kínálná a lehetőséget erre. A határokon túli magyar irodalom szemléje lehetne terjedelmesebb, s pl. Zilahyval, Máraival eléggé szűkkeblű a szerző. Bármi paradoxul hangzik is, e mindenkire figyelő munkából néhány nevet hiányolunk. A Pázmány-kutató Bitskey Istvánt avagy az érdemes szekszárdi irodalmárt, Csányi Lászlót, a Dunatáj főszerkesztőjét. S ha már a bécsi Hanák Tibor filozófiatörténeti búvárkodásairól — nagyon is helyesen — értesülünk, miért nem jutott hely vajon a Thomas Mann-nal is levelező Lénárd A. Sándornak, a Völgy a világ végén s megannyi jeles könyv szerzőjének? A bosszantó nyomdahibák mustrájától — hely hiányában — eltekintünk.

Némi rezignációval mondjuk: e minden ízében friss könyv adatai máris avulnak. Szobotka Tibor, Jékely Zoltán, Hervay Gizella, Pinczési Judit, Maróti Lajos, Végh György és Dobozy Imre elment közülünk, a Fiatal Írók József Attila Köre pedig újjászületett. Az irodalomtörténet tovább írja önmagát. ..

Űjra hangsúlyozzuk: nem diszkreditálni kívántuk Pomogáts Béla könyvét. Fogyatkozásait azért tettük ily hosszan szóvá, mert sokra becsüljük küldetését. S ha a szerző úgy találja: „Hasznos lenne, ha tölbb felvétel is készülne a felszabadulás utáni magyar irodalom történetéről. A korszak valódi természete így bizonyára pontosabban lenne megismerhető” — egy nézeten vagyunk vele.

(Gondolat Könyvkiadó, 1982.)

87