Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XXX. (életrajzi esszé)
tenek, hogy milyen sors vár hazánkra, ha a háború véres ekéje az otthonunkban szántana végig. Nem hiszem, hogy egy is legyen közöttünk, aki ilyen sorsot kívánna anyjának, feleségének, gyermekének. A már elveszített sokszáz kilométerrel az orosz repülök annyira közel jutottak, hogy veszélyben a hazánk, a földünk, a munkahelyünk. Lépést sem szabad engednünk, nehogy a távolság még kurtább legyen ... Bízom benne, hogy megért mindenki, és tudja, mit vár tőle a magyar becsület és azok, akik hozzá legközelebb vannak, mit vár tőle a legfelsőbb Hadurunk.” Ami ebben az írásban a legijesztőbb: hogy még csak nem is cinikus. Egyszerűen korlátolt. Aki ennyire nem érzi a szavak súlyát, hatását, a torz logikát — az két hónappal előbb nem is cselekedhetett másként, mint ahogy cselekedett. Március 21-én már memorandumot szerkeszt: „számadást, következtetést, javaslatot” a januári harcok tapasztalatai alapján. Ebből idézek: „Állást foglaltunk a tengelyhatalmak oldalán. Nem lehet visszafordulnunk, tehát vonjuk le ennek végső következményeit. A háborúra kell teljesen átállni. A legnagyobb bajunk, hogy szűk látókör mellett nem tanultunk meg gyűlölni... Éles propagandával, inkább túlozva, mint szépítve, bele kell vinni a köztudatba, hogy az orosz, az angol, az amerikai a vesztünket akarja. Rabszolgamunkára visz bennünket a bolsevista világhatalomra törő orosz, ha nem törjük meg szövetségeseink oldalán erejét. Egy követ fúj velük a szigetország és az Újvilág... Pusztuljanak tehát, mert mi élni akarunk. Pusztuljon velük együtt mindenki, aíki hozzájuk húz... Mi, akik 2000 km-t megtettünk ebben a jelleg és jellem nélküli óriási térségben, melynek lakosai hozzá hasonultak a környezethez, kiknek minden mindegy, bennünket ugyanerre az életre kényszerítenek, ha hatalmuk idáig ér. Nem ismeri a szépet, a jót, nem látják a virágot s nap aranyló sugarát, csak a piszkos földet... Korbács és pisztoly a bére, aki a kényszermunkát nem végzi szakadásig. Ha ezt az életet akaijuk ideálnak, akkor várjuk ölbe tett kézzel Pató Pállal tunyán, míg a korbács véres csíkot szánt az arcunkon... A Mindenható segítsége is elmarad, ha nem segítünk önmagunkon, és nem állunk Hazánk földjébe begyökerezett szilárd lábakon, és onnan nem törünk dühödt pusztító erővel arra, aki romlásunkat akarja ...” Igen, Jány megtalálta ismét a hangját: ami a tíz év előtti beszédben a minden poklok harca, a rombolás szikláit görgető ellenséges ár, az itt a „dühödt pusztító” előretörés, a hon földjébe gyökerezett szilárd lábakon. Csak éppen más a helyzet, amelyben a frázisok elpukkannak. 1947-ben majd így vall a vizsgálat során: „Ezen felterjesztéseimet többek között azért is tartottam szükségesnek, mert egyre több olyan jelet véltem észlelni, melyből arra következtettem, hogy a magyarság nem tudja, miért harcol, és ezt a harcot miért kell hazájától 2000 kilométerre megvívnia... Ma már beismerem, hogy ezen felterjesztéseimben foglaltak nagy része nem feleltek meg a valóságnak.” Március 31-én Kitzinger német repülőtábornak mégiscsak mellére tűzi a vaskereszt lovagkeresztjét. Május 1-én pedig vonatja befut a Keleti pályaudvar fogadócsarnokába. Díszszázad fogadja, kivonult a kormány, a honvédelmi minisztérium, a vezérkar. Ö is szónokol, a magyar katonáról, aki utóvédek utóvédjeként utoljára hagyta el a Dont, a végén harsányan, teátrálisan elbiáltja a ludovikás jelmondatot: „A hazáért mindhalálig!” Augusztus 5-én pedig megkapja az obsitoslevelet „legfelsőbb Hadurától”: „Kedves vitéz Jány vezérezredes! Közel negyven évi szolgálati idejére hivatkozással előterjesztett kérésének őszinte sajnálkozással helyt adok és önt a m. kir. 2. honvédhadsereg parancsnoki szolgálati állása alól felmentem ... Kimagaslóan eredményes és rendkívül értékes teljesítményeiért Önnek újólag különös dicsérő elismerésemet fejezem ki.” Vége. Volt katonái — még a tisztek is — gyűlölik, a németek megvetik, legfelsőbb Hadura pedig egyszerűen kirúgja. A vak parancsteljesítés nem mentette meg sem a bűnbakszereptől, sem az igazi felelősségtől. Amikor majd bíróság elé állítják, a vád pontjai közt ott lesz alárendeltjeivel és a polgári lakossággal való kíméletlen bánásmód is. 1947. június 2-án ezt mondja B41
