Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XXX. (életrajzi esszé)
delemre készülő VII. hadtest északi szárnyát. Legyen hát Cramer a parancsszegő — erre talán később majd lehet hivatkozni! —, vagy teljesítse a parancsot és pusztuljon ő is, együtt a magyarokkal... Húsz perc múlva, 2.30-kor jelentkezik von Weichs hadműveleti osztályvezetője, Winter ezredes: Jány szóbeli engedélyt kap a VII. hadtest visszavételére. De most már minden elkésett. Az éjszaka folyamán védelemre berendezkedett csapatok csak 17-én reggel 7.30-kor tudják elkezdeni a visszavonulást. Az összeköttetés megszakad a hadseregparancsnoksággal, szovjet páncélos ékek szabdalják részekre a csapatokat, a magyar páncélos hadosztály — függetlenítve magát az ugyancsak harcba sodródott Cramer-hadtesttől — fedezni próbálja a káoszt. A hadműveleti napló így rögzíti a töi'ténteket: ,,Az elkésett visszavonulási intézkedés következtében a visszavonulás a széttagolt részek önálló cselekvésévé fajult, amelyet a hadseregparancsnokság csak úgy tudott irányítani, hogy általános nagy kereteket adott, de a részletekbe már nem avatkozott bele, mert e téren már minden az ellenség behatásától függött... A rendezésre a legkíméletlenebb eljárások, utasítások mentek. Minden út betorkollásánál erélyes tisztek kaptak a gyűjtésre feladatot.” Ami ezután következik: a teljes pusztulás. Fagyott katonák ezrei, harckocsik legázolta menetoszlopok, német erőszak; tisztek, tábori csendőrök záróvonala, koncolás, tizedelés, az éhes, összefagyott katonatömeget újra és újra visszadobják az üldöző szovjet csapatokra, a „rugalmas ütközés” elve jól beválik a gyakorlatban: a zűrzavaron át, amögött felszerelést, fegyverzetet mentve vonulnak vissza a Heeresgruppe B. német egységei... Január 18-án, estefelé von Weichs még egyet rúg Jányba: letagadva a 17-iki hajnali telefonbeszélgetést, tiltakozik az „önkényes” visszavonulás ellen, hiszen a Führerbefehl, „mely szerint minden egységnek a végsőkig ki kell tartania, változatlanul érvényes”. Az, hogy intézkedést követel „a fentiek szellemében”, már nem is képmutatás: inkább gúny. Itt-ott még védekeznék egyes körülzárt csapatrészek; január 22-én megsemmisül a IV. és VII. hadtest menekülését fedező magyar páncélos hadosztály, a szovjet támadás kezdetén elszakított III. hadtest még február első napjaiban is agonizál, legészakibb egysége január 27-én üríti ki eredeti, Don-parti védőállásait. Pedig a hadműveleti naplóban január 24-iki dátummal szerepel a mondat: „A magyar hadsereg a mai napon 12 órakor kivált az arcvonalból.” Jány ekkor, 24-én értesül a két nappal előbbi „führen döntésről”, amely a még harcoló csapatokat német alárendeltségbe helyezi, őt felmenti eddigi feladatkörétől és utasítja az erők újjászervezésére. Düh és szégyen fojtogatja, érzi a németek megvetését, gyűlöli a „győztes” von Weichs-t, aki hamarosan tábornaggyá lép elő, de gyűlöli az egész otthoni kibic-társaságot, élén Szombathelyivei, aki most könnyedén pálcát törhet fölötte ... És megint törpének bizonyul. E napon, 24-én adja ki a hírhedt hadparancsot. A szétvert 2. hadsereg imaradványia — demoralizált, fizikailag ileromloitt, nagy részben fagysérült, sebesült embertömeg — zord télben, viszonylag szűk, háború kizsarolta területen gyülekezik. Szálláshely kevés, élelmiszer, ruhapótlás szűkös, a fegyverzet hiányos; a rosszul felfegyverzett katonatömeg szabad prédája nem is a partizánoknak, hanem a „szövetséges” németeknek, de még az ukrán milicistáknak is. Egyedül az újjászervezés, az új keretek gyors felállítása jelenthet élelmet, egészségügyi ellátást, viszonylagos biztonságot. Minél gyorsabb az újjászervezés, annál több életet lehet megmenteni; és minél keményebbek az eszközök, annál gyorsabb az újjászervezés. Ilyen helyzetben bármely parancsnoknak kötelessége élni akár a legdrasztikusabb fegyelmező eszközökkel is; ha Jány csak ezt teszi, ezért nem érheti vád. De ő nem a katonákért volt szigorú, hanem ellenük embertelen, hadparancsa pedig valójában nem más, mint felelősségáthárítás. Retteg attól, hogy Berlinben és Budapesten bűnbakot csinálnak belőle, ezért mind a német és magyar felső vezetés, mind a saját bűneinek terhét az áldozatokra — saját katonáira — hárítja. „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét... becstelenség az a lelkevesztett, fej838
