Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Lőrinczy Huba: Hasznos kalauz a nagyközönségnek (Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945-1981)
korszakok jellemzését, s külön öröm volt számunkra, hogy szépítés, bosszantó eufemizmusok nélkül szólt a szerző az ún. személyi kultusz éveiről s ártalmairól. Zavart mentegetés, üres szólamok helyett a lényegről beszélt, kimondván például: épből a periódusból alig néhány könyv bizonyult maradandónak. Becsesebbé s használhatóbbá teszi a könyvet a nagy gonddal összeállított névmutató (ámbár említsük meg: egy-két alkotó — Zelei Miklós pl. — így is kimaradt), irodalmi díjasaink listájáért pedig Csapody Miklósnak legyünk hálásak. Sorolhatnák még az erényeket! Szóljunk a továbbiakban mindarról, miben vitánk volna a szerzővel. Nem kívánunk élcelődni olyasmiken — egy korábbi recenzió tette ezt —, hogy Pomogáts konzekvensen Új Hóidként emlegeti a Nyugat negyedik generációjának folyóiratát, holott kétségtelenül meglepő elírás ez. Summázva ellenvetéseinket: némileg másként látnék az újabb magyar irodalom periodizációjának és nemzedékeinek kérdéskörét; keveselltük az elméleti igényű-érvényű passzusokat, annál inkább sokaitjuk a csak tényeket sorjáztató deskripciót; nem tartjuk eléggé pregnánsnak az iróportrék többségét, kifogásoljuk a már-már jellegtelenné szürkülő, sztereotip fordulatok sokaságára hagyatkozó nyelvhasználatot, s feltűnt néhány adat, megállapítás pontatlansága, egy-egy következetlenség úgyszintén. A korszakolás gondjairól elsőül. Ügy találjuk, hogy noha a szerző emlegeti — kevésszer ugyan s nem is a szükséges nyomatékkai — az irodalom viszonylagos autonómiáját, inkább csak egyirányú mozgást feltételez és ábrázol. Könyvének első nagy fejezetében a literatúra szinte kizárólag a társadalom fejlődésétől, átalakulásától determináltatik, s ámbár e befolyás korántsem fatalisztikus, alig-alig hallunk kölcsönösségről, visszahatásról avagy az irodalom önelvű létéről. Következménye ennek a szemléletnek, hegy a szakaszolás a társadalom- és politikatörténet egyoldalú függvényének tetszik. Merőben más megoldást magunk sem ajánlhatunk, de aminő vitathatatlan az 1945 és 1948 közé ékelődő első periódus létezése, éppoly vitatható, hogy a második 1956-ban záródik. Helyesebb volna szerintünk tizenhárom esztendő- nyire tágítani e korszakot, határát a konszolidáció lezárulása, 1961 táján keresvén. Egyetlen ívbe foglalná ez a felfogás az októberi tragédia előzményeit a fokozatos ccsúdással, kibontakozással, s — természetesen — 1953, majd 1956 cezúraszerepéről sem hallgatna. Többször kimondja Pomogáts is, hogy az irodalmi élet konszolidációja 1961-re ment végbe, épp ezért nem értjük, miért tett szükségtelen engedményt a politikatörténetnek az. 1956-os korszakhatárral. Meggyőződésünk: a hatvanas és a hetvenes évek literatúráját viszont erősebb akcentussal kellene elválasztani egymástól. Almási Miklós és Szabolcsi korábbi véleményét osztjuk ez ügyben. Az utóbbi évtizedet — egyebek között — nem csupán a „személyiségorientáció” fölerősödése, a formakereső modernség jellemzi, hanem a fikciós epika visszaszorulása s a tényirodalom már-már egészségtelen túlburjánzása is. Szabolcsi Miklós szavát kölcsönözve: inkább „valóságfeltáró ... mint tulajdonképpeni irodalmat teremtő korszak” volt ez, jócskán különbözve ekként a hatvanas évektől. A kép plaszticitása sínyli meg, ha az effélékről nem beszélünk. Polémiánk volna a szerzővel a „keresztmetszet”, jelesül az írók és művek csoportosításának dolgában is. Pomogáts nemzedéki rendben véli autentikusan leírhatni az újabb magyar irodalmat, s e megoldásnak csakugyan „... nagy hagyománya van”. Kérdés, mennyire áll helyt magáért napjainkban eme koncepció. Magunk inkább azokhoz — így Szabó Edéhez, Fülöp Lászlóhoz stb. — csatlakoznánk, akik úgy tartják; a generációs elv az utóbbi évtizedek literatúrájának vizsgálatakor csak kevéssé hasznosítható. Ha elfogadjuk a Komlós Aladár adta definíciót — „Egy korosztálynak, hogy nemzedékké lehessen, szüksége van egy legyűrendő ellenfélre, egy pozitív programra és egy szervezőre” —, könnyű belátnunk: a szó igazi értelmében vett generációkkal mostanában alig-alig találkozunk. Még a hajdan együtt indultak fáz Ezüstkor és az Üjhold költői—írói például) sem nemzedékként voltak és vannak jelen az újabb magyar irodalomban. A programos összetartásnál erősebbnek bizonyult az idők szorítása, a kohéziónál a szétforgácsolódás tendenciája. S hasonló sors várt — még egy példa — az ún. Tűztánc-generációra is. Együttesük eleve nem volt zárt, homogén alakzat, elválásuk, szétfejlődésük ekként egészen természetes. S mind 85
