Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Lőrinczy Huba: Hasznos kalauz a nagyközönségnek (Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945-1981)
LÖRINCZY HUBA Hasznos kalauz a nagyközönségnek POMOG ATS BÉLA: AZ ÜJABB MAGYAR IRODALOM 1945—1981 „Lehetságe's-e irodalomtörténetet írni, vagyis olyan művet, amely irodalmi is, történeti is? — teszi fel a kérdést nem kevés szkepszissel a nálunk is méltán elhíresült Wellek-Warren-féle kézikönyv, Az irodalom elmélete, hogy kételyek sokaságáról áiulkodjék rögvest a válasz is: — Be kell ismernünk, a legtöbb irodalomtörténet inkább társadalomtörténetnek mondható, vagy irodalommal illusztrált eszmetörténetnek, avagy konkrét művekről alkotott impressziók és ítéletek többé-kevésbé kronológiai rendbe szedett sorozatának.” Bizakodhat-e hát vállalkozása sikerében a historikus, ha ismeri a verdiktet: „A legmérvadóbb irodalomtörténetek vagy civilizációtörténetek, vagy kritikai esszégyűjtemények”, márpedig „Az egyik típus nem a művészet története, a másik nem története a művészetnek”? Ámde legyenek bármekkorák az akadályok, legyen bár száz szempontból is esendő és bírálható a produktum, az irodalomtörténeti munkák egyszerűen nélkülözhetetlenek. Nem a „Lehetsé- ges-e” kétsége, hanem a „kell” imperatívusza dönt ez ügyben; a „navigare necesse est” latin bölcsessége ezúttal is érvényes. Sokáig s mind fájdalmasabban hiányoltuk az összefoglalást, a történeti áttekintést jelenünk — az utóbbi harmincöt esztendő — magyar irodalmáról. Tudván tudtuk: a szó igazi értelmében vett szintézist kapni saját korunkról jószerével lehetetlen; nincs meg hozzá a kellő távlat, a magaslati nézőpont, az Illyés-vers emlegette „...messzibb tekintet” és „... hűs tárgyilagosság...” Rögzíthető-e tudományos igénnyel és objektivitással, mi mozgásban, változásban van? Hatványozottan jogosnak tetszik itt a Wellek-Warren-féle szkepszis. Irányzatok, alkotók, művek, egymást gyakorta kizáró résztanulmányok és kritikák dzsungelében tévelyegve egyre hevesebben áhítottak mégis, ha nem a szintézist, a kísérletét legalább. A kézikönyvet, amely abszolút érvényre nem tart, nem is tarthat igényt, ámde tárháza egyrészt az elmúlt negyedfél évtized legfontosabb irodalmi fényeinek, másfelől értékel, értelmez, orientál, keresvén az empírián túl a lényeget, az adatok garmadájában kirajzolható rendszert, tendenciákat, vonulatokat. Egy „szintézist” vártunk, s csak örvendezhetünk, hogy kettő lett belőle; egyik a szűkebb szakma, másik a nagyközönség számára. Népes szerzői gárda hozta tető alá az előbbit az MTA Irodalomtudományi Intézetében, s ne firtassuk tüstént, miben s mennyire igazolta e vállalkozás is a bevezetőnkben idézett aggályokat. Tegyük ezt annál kevésbé, mivel e munkának még csupán a fele, két kötet látott eleddig napvilágot, illetve mert a kritika máris — részint tán érthető, szerintünk azonban fölös vehemenciával — jócskán megtépázta nimbuszát. (Ügy vélnők: méltányosába lesz a bírálat a teljes kézikönyv ismeretében.) Ne áltassuk magunkat: ez az áttekintés aligha válik a nagyközönség olvasmányává, ezért is ítélnék oly fontosnak a másik, ismeretterjesztő összefoglalást, a Po- mogáts Béláét. Meggyőződésünk, hogy ez utóhbi munka — kétségtelenül meglévő hibáival együtt is — igen hasznos, sokakat eligazító vállalkozás, s furcsálkodva figyeltük a mostanáig publikált kritikák fölényeskedő, vállveregető tónusát. Ámbár nem Szabó Dezső sistergő szarkazmusával íródtak e recenziók, mégis az ő szelleme kísértett bennük. Ha hihetnénk nekik, Pomogáts műve nem volna egyéb, mint egy, a serdültebb ifjúságnak készült, marxista szemléletű, de Pintér Jenő-i színvonalú „összefoglalás”. E lesújtó konklúziót diszkréten elhallgatják ugyan ironizáló ítészeink, viszont nagyjából így gondolják s hangnemükkel is ezt sugallják. Magunk — 83
