Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

fiatal maradt, azok meg máshová járnak szórakozni. „A gyerek parasztnak maradni ráér utolján is”. — ha a tanító is ezt mondja.

— Borgátánól hallottam én már gyerekkoromban, a pajtásom anyja bor- gátai volt, a néhai Ács Józsefné.

— A Mariska? Szép lány volt a Mariska, miibe (halt meg?

— Nem tudom, a fiát korán árván hagyta. Talán egyévesen. Sokan autóznak vasárnaponként a házunk előtt nyáron Borgáta felé. Mintha a világ közepe lenne.

— Az! A világ közepe — legyintett a szövetkezet Vajdája.

S eszembe jutott, amit az előbb mondott, Kemeneskápolna, Kisköcsk még nehezebb helyzetben van Borgátánál is. Míg a városiak a Borgáta-féle falukba vágynak, a falusiak a városba, vagy a nagyobb helységekbe kényszerülnék- óhajtóznak. Éppen Hetyén, a Tekintetes Úr szomszédságában vett házat, (jó öreg kétszázéves épületet két szombathelyi, egy építész és egy író-tanár. Láttam, ahogy az építész kibontja a befalazott gádort, régi mivoltában visszaállítja, az Író-tanár potom (pénzért, ötvenezer forintért kapta nyári otthonát a felsőbükiek hajdani cselédjétől, majd ő is rendibe hozza, iha lesz pénze rá.

Hadd kapcsoljam ide meditációmat Kemenesalját elhagyó tapasztalataimból. Azt hiszem, a mai állapotokat még jobban meg lehet érteni, ha elválasztjuk a kertet a háztól, s a kertben kicsit idézgetünk.

Ment mindenkinek megvan a maga kertje; Edénkért, melyet gyerekkori nap világít meg, elifoszlatva a hideg hajnalok ködét. Még az is kertélmények tulajdonosa, aki emeletes házakban nőtt fel, mert mindig elmehetett a parkokba, s a fölsöpört utakat is hihette a Nap vagy a Hold útjának, víz fölötti aranyiadnak is. Magáénak vélhette a mindenki fáját, bokrát, virágát. Akkor még a 'bozót, vadon, a romlás is szép lőhetett, lákályossá tehette a szűzi képzeletvilág. Korosodva, ikiszürkülve a zöldből, már inkább művelni akarná az ember a vadont.

Ezt éreztem, mikor egy kis falu kertjeibe vetődtem, s engedtem, hogy egymásra rakódjanak mortfondírozásom tételei.

Olyan idegen itt minden, mintha semmi sem lett volna soha az enyém.

Elszaporodott a bogáncs, nem lőhet a kertből az udvarra menni nélküle. Zoknimról, nadrágomról, pulóverem ujjáról és aljáról percekig tetvészem a kódistetűt.

A (régi szőlők, ezek a házvégi vénségek, kiveszték, benőtte őket az akác, az indák fölfutottak a fákra, onnan leskelődmek csenevész (fürtjeikkel lefelé, mintha a macskák a kutyák elől menekülnének.

A gyümölcsfák miár kisújtanak száraz ágaikkal ritkás lombjukból, leszólnak gazdájuknak?ha föltámad a szél. „(Nőm kotortad le íróiam márciusban a férgeket, nem nyestél meg, inam permeteztél!”

Ahogy a tükörablakok, meg a még nagyobbak az utcára, s ahogy a homlokzatok, akár a drága sírkövek pöfifeszkednek az utca felé, s az emberek kiülnek a kispadokra társalogni, mindannyian a hátukat rejtegetik, a ház mögötti romlást. Már nem indulnak kocsik és gyalogutak a mezőre, nincs a mozgásnak iránya arrafelé. A kertek elhanyagoltabbak, mint a legtávolabbi mezőrész, az utca egyik oldalán húsz-harminc hold elhagyott semmi. Bosszant, ha az emberek háztáji földjeiknek, konyhakertjeiknek minden centiméterét megművelik, mért hagyják el az összedűlt pajták (mögött kertjeiket, mért nem gondoznak gyümölcsfát, szőlőt, hiszen a családi szükségleteknél többet adó kultúrákat lehetne folytatni. Sokat beszélték arról valamikor, ha a dűlőutakat, mezsgyéket, baráz802