Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
ÁGH ISTVÁN Dani uraságnak x. Utolsó jelentkezésem alkalmával az időjárásról kevesebbet írtam, mint amit megérdemelt volna, hiszen a Tekintetes Űr kedves ideje volt az. Jelzéseimből örömest kérdezhetné, látszott-e a Ság és a Somló a Cser oldalából? Bizony, a tiszta időben odialkaklett a tóét vulkán, áttetsző párában lebegtek a síkok és a dombok. Hátunkat támasztva a sötmjóná hajlatnak, csak néztem volna, csak tűnődtem volna, míg a komolyság, a kitágult érzékenység szavakká érik bennem, szárnyal, mint a magányos sólyom, s boldog röptéből nincs kedve lecsapni. Bár hasonlatomat inkább egy magányos kányához kellene igazítanom, mert csak néhány pár sólyom költ széles e hazában. A böjti idő hirtelen változik, felhőik rohannák a nap alatt, a föld egyszer elborul, máskor kivilágosodik, s kedvünket afcklóppen rángatja. Igen! iHetye felé egyre hidegebb az idő, ám, tartsam az esőt szerencsiének, otthon találhatom a szövetkezet /vezérkarát. Ura- ságod szülőházát csukva érem, csak régebbi emlékeimet idézhetem. ,,Szülő-szobája szép fölénk hajoló fehér rózsa. Jobban szeretném üresnek látni az emlékszobát. Mindenütt másolat, sehol eredeti tárgy, vagyis csak egy kozákkard. Mért került oda, nem tudhatom. Talán a napóleoni háborúkból, vagy a szabadságharcból ? Egyikben sem lőhetett köze a kardihoz. Ott nem har- aolt, itt miár nem élt. Egy francia emléktárgy jobban illene képletesen.” Mert ahogy írta .Uraságod, hetven esztendős atyja levele szerint a ihetyei udvarházba a napóleoni katonák Ugyancsak beszállásolták magukat, s taposták azt a földet, füvet, melyen érzékeny gyermektalpait járásnak indította. Most megnyugtattak, a kozákkardot már eltávolították. Ismerősen 'fogadnak Kerék Lajos, a közös gazdaság elnöke és helyettese, a Vajda Lajos, Kocsi Károly pánttitkér Szombathelyen ülésezik. — Majd délután itt lesz — mondja Vajda 'és megkínál egy kupicával. Kerék nagy kezeivel babrálta ;a karosiszék oldalát, /főjét a vállai közé lógatta. Izgatott lőhetett valamiért, de — gondoltam — nem miattunk. Aztán, hogy hasznosan töltsük az időnket, elindultunk az épülő művelődési házba. Ott kés2iül a 'Felsőbüki család kastélykertjében, Unaságodék 'szomszédságában. Üdítő a tavaszi kertben a nyers téglaszín, az iskolává rukkolt kastély mellett. Míg a kőművesek, ácsok tégla-, mész- és deszkagátjain bukdácsolunk, s fölnézünk a nagyterem aljáról a galériára, betekintünk a kistermekbe, visszatérünk az előcsarnokba, Vajda Lajos elmondja, hogy három és félmillióba ikerül az építkezés, ebből egy millió 9,1 ezer forinttal veszi ki -részét a szövetkezet, s az őszre képzelik megnyitni a házat. A boltihajtásos kastélyi ebédlőiben ettünk, éppen a káddá rolkonasszony asztalánál. A Góczán nénit is meg kellene látogatni, hányszor mondta az anyám, ha arra járok, nézzem meg, él-e? És mintha vágyakoznék megismerni, beszélgetni talán nem is tudnánk. De hátha elmesélné az életét, nagyindulatú férje történeteit, akit valaha láttáim, de mára csak lovas árnyék. Mintha nagyon 800
