Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)

doltam, „vagy bombatölcsér, vagy árok, vagy a lábnyomok, amelyeket idejövet égettem a betonba.”

— Rosszul? — mondta a tiszt.

Utazás a hordágyon; zsúfolt a kórházi folyosó, kíváncsi pillantások, „a bolond anyátokat”, gondoltam, „szidtok, hogy még élek, mi?”... A „lábtóli” mentős mosolygott (ő volt a másik), szemében biztatás. — Szép idő van — mondtam (volna; nem hallottam a hangomat, tehát ő se, és mosolygott).

Szoba, fehér, „orvosi”. A mentős(ök) köszön(nek), „kezcsókolom, doktornő”, felnézek, szőke fej, fekete szemöld, fehér bőr, s a fehér köpeny, a nyakban a fonendoszkóp. .. — Jó napot — mondtam, s konstatáltam, hogy ez a dokinő épp olyan, mint egy amerikai filmsztár (szőke, baba), aki orvosnőt alakít valamely Metro-Goldwyn-Ma- yer produkcióban. Igen, szép. Csak éppen . .. Olyan filmgyári. A szeme pedig, igen, riadt. Fél. Tőlem is, meg attól is, amit velem fog csinálni... Lehet, hogy értően a túlvilágra küld egy téves injekcióval.

— Mi történt? — kérdezte.

— Eszméletlenül találtuk ...

— Az utcán — fejeztem be a mentőst.

— De ... Már jobban van, ugye? — mondta az orvosnő.

„Szeretnéd, mi?”, gondoltam.

— Igen — mondtam. „Frászt”, gondoltam, körülöttem a ködfelhő, benne a veres Ica nővér ... „Minden jóra fordul”, suttogja, s a keze ...

— Tegyék át, legyenek szívesek, a vizsgálóasztalra. Kérem — mondta az orvosnő.

A mentősök megtették (erősek!), és elmentek. Körülnéztem. Senki, csak ő, az orvosnő. Fehér, szőke „csecse”. „Jól vagyok”, gondoltam.

— Mit érzett? — kérdezte.

— ... Miikor?

— Mielőtt. .. elvesztette az eszméletét.

— Semmit — mondtam. „Hehe, férfiúi gerjedelmet éreztem”, gondoltam szakszerűen, „Ica nővér közeledett a felhőben, s a keze ..

Megvizsgált. A szívemet hallgatta, a vérnyomásomat mérte.

— Hány éves? — kérdezte.

— Egy híján húsz — mondtam.

— Ne komolytalankodjon.

— Tizenkilenc.

— Volt valamilyen szívbetegsége?

— Nem.

— A lába dagad?

— Kérem?

— Dagad a lába?

— Nem. Maga . ..

— Tessék?

— Maga a legszebb do'kinő, akit valaha láttam.

Komolyan nézett rám, kezében a fonendoszkóp.

— Nem viccelek — mondtam.

Elmosolyodott, bizonytalanul.

— Látom, már jól van — mondta.

— Persze. Maga hozott rendbe.

(Tényleg. Az a tudat, hogy egy nálam háromszor gyávább és hatszor bizonytalanabb ember „vett kezelésbe”, rögtön meggyógyított. Egyébként sem voltam „bre- teg” — apám szava, a plusz r egy kissé „pejoratív” — ez is az ő szava — dehát, a fenébe is, egyik szakember se szereti oly igen a munkadarabot —; tehát nem voltam „breteg”, mert kiderült, hogy: — Semmi baj — mondta az orvosnő —, lezuhant a vérnyomása. Most is alacsony, kilencven.

m