Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Jánosy István: A festő végzete, Nincsenek ideák és mégis vannak ideák (versek)
Nincsenek ideák és mégis vannak ideák Jól tudom, hogy fogalmaink nincsenek az égben, csak agyunk valamelyik lebenyében. De hogy az agathoni vacsorán mellettem ült a fuvolásleány, ahogy a Ludovisi-trónon kamasz-pucéran, s éppen azt az ódon dallamot fújta, mit gyerekkoromban az erdőben kószálva daloltam (egyébként az Cesar Franck dallama — nem emlékszem, hogy hallottam valaha), mikor a gyöngyházfényű agorán lánykhitonokat lebbentget a szél, azon az agathoni lakomán Szókratész Diotimáról beszélt: hogy a sok egyes szépség mögött egyetlen szépség az Idea — én a fiatal, kegyetlen, arra gondoltam: jó Szókratész, neked az a Diotima lett a végzeted, az a kocsihajtó-fiú-zsenge, karcsú, nagy figyelő-szemű Athéna Lemnia-arcú, te őt láttad „előző életedben-’ és most, hogy a hymettoszi ligetben felmerült élőn: emlékezeted — miként Menőn a kétszeres négyzetet — felismerte, mint Hölderlin Susette-et: te a lelked tengeréből születettet fölismerted tűnődő arcvonásán: a lélek-átlényegítő Szépség mását — és kész a „rendszer”, a filozófia. Nos, Szókratész, kanyargassam tovább? Hát így léteznek azok az ideák, és minden más dologgal így vagyunk: ha valami tökéletest akarunk, hogy az általunk megálmodott világ valósuljon: kellenek ideák! 770
