Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Kabdebó Lóránt: Illyés Gyula - Szabó Lőrinc. Kettős tükör (tanulmány)
II. Két szálat elkötetlen hagytam: az Illyés- és a Szabó Lőrinc-költészet következtetéseinek különbözését, és a távolságot, amelyre szemléletükben jutottak — éppen barátságuk első felvirágzásakor. A számtalan lehetséges — és végül is összefonódó — magyarázat közül egyet nagyítanék ki. A Lélek és kenyér mellett a Hunok Párizsban című regényt említi 1956-os bemutatásában Szabó Lőrinc. Ez a könyv sohasem volt elfeledett, de a hetvenes években elkövetkezett újraértékeléséig a „szépséghibás” művek legendája lengte körül. Még én is hallhattam egyetemi éveimben, úgy 57, 58 táján is néhai professzoromtól, hogy a „Hunok Párizsban a munkásmozgalom elárulása”. Szabó Lőrinc erről, és az akkor friss Dózsa-tragédiáról beszélve mondja ki: „több sajgó, égő idegdúca volt és van &z eleven magyar életbe ágyazva, mint bármelyikünknek”. A tőlünk legtávolabbi és a hozzánk legközelebbi témájú művek. Csak dialektikából, vagy dacból mondta volna? Lehet. De talán mélyebb oka is lehetett rá. Hiszen amikor az Ünnep 1940. december 1-i számában kölcsönösen bemutatják egymást, Illyés kérdésére, hogy hol volt első találkozásuk, ezt mondja: „Valahol a Nemzeti Színház tájékán. Én a József körúton laktam, te hazakísértél. Ez 1928-ban lehetett. Akkor is irigyeltem, és ma is, franciaországi élményeidet, amelyekkel akkor telítve voltál.” Talán éppen ez, a hiányérzet munkált ebben a dacban: tudta, hogy Illyés közösségi létformájához, szellemi önazonosságtudatához éppen ezekre volt szükség. Szabó Lőrinc és Illyés, ha mindketten mozdonyvezető, illetve gépészgyerekek voltak is, de családjuk ellenkező szociológiai mozgást végzett: Illyésé a szegénységből emelkedőben volt, a Szabó Lőrincé éppen az értelmiségi szintről lebukóban. A talajvesztés közvetlen élménye volt Szabó Lőrincnek, és talán ezzel is magyarázható az az állandó magánemberi igyekezete, hogy felülkerüljön: szeretői előkelő leányok-asszonyok-fő- hercegnék legyenek, minél megbecsültebb pozíciója, külföldi megbízásai legyenek; mindig kombinál, felajánlkozik, majd mindig a fejére ütnek, tízszer nagyobbat, mint amilyen korábbi káros igyekezete volt. Mintha saját magáról írná: látom, milyen rútul becsapják a baleket, s hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet. De én ezt a „balekséget” nemcsak ilyen mechanikusan életrajzi-szociológiai okokkal magyaráznám. Magyaráznám azzal a tragédiával is, ami a forradalmak bukása után Magyarországra szakadt. Nemzedékéből leginkább csak azok, akik a katasztrófát követő éveket külföldön tölthették, azok szereztek olyan szellemi töltésű magatartást, amivel az azt követő évtizedek megpróbáltatásai során egyensúlyban tudtak maradni, más-más elkötelezettséggel, de humanista magatartásukat megőrizték. Csak a legismertebb példák Illyés mellett: Déry, József Attila, Németh Andor, Márai, Keresztury, Vas István. Persze itt is — egy kitérő erejéig — szembesíthetjük a végleteket. Érdemes lenne egyszer párhuzamosan megvizsgálni például a kommunista mozgalommal való találkozásig is vezető utakat, amelyek az Egy polgár vallomásai, az Idegen emberek, illetőleg a Beatrice apródjai és a Hunok Párizsban történetében alakulnak, egészen a hazatérésig, amikor a korábbi magyar katasztrófát a harmincas években európai karasztrófával tetőző válsággal, jobboldali fordulattal szemben egy idealizált-irondzált polgári közösséget, a Kassai polgárok világát, illetőleg a változásra váró Puszták népét, a Lélek és kenyér népét választják. Ezt a különbözést is tudatosítva találhatjuk meg Illyés kiemelkedő helyét a hazai valóságban: különbözve az itthon útkeresőktől és az idegenben tájékozódóktól is. Míg a baloldali értelmiség a weimari Németország és a köztársasági Spanyol- ország bukása után a perekkel és a személyi kultusszal is kényszerült szembesülni, Malraux, Auden, és közelebbről Koestler és Márai nemzedéke a fasizmussal szernbe- szállva szinte egyidőben baloldali-forradalmi eszményeiben is megcsalatva érezte 737
