Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Kabdebó Lóránt: Illyés Gyula - Szabó Lőrinc. Kettős tükör (tanulmány)
tányolható finom célzásokat, hisz egész költészete telítve ezekkel, az ihlet forróságát biztosító, a kortársak és sokszor még az utókor által is megfejtetlen — vagy ma még megfejthetetlen — utalásokkal. Mégis talán másra is célozhatott! Szabó Lőrinc szemével olvasva az Illyés-házaspár művét, épp abban az évben, 1956-ban Szabó Lőrinc számára oly jelentőségteljes kifejezéssel találkozom: mindjárt az első oldalakon: „Az egész eddigi kérdezősködés afféle kísérleti emberkínzás volt a tudás érdekében: élveboncolás, ...magunk is szenvedtünk tőle.” Hiszen ez a Szabó Lő- rincet újrafelfedeztető, 1955-ben keletkezett, és végül csak a következő évben, az Alföldben, majd pedig a Válogatott versei bevezetőjeként napvilágot látott esszé címével rímelt össze: „Szabó Lőrinc vagy: boncoljuk-e magunkat elevenen?” Még egy titkos főhajtás lenne, talán köszönetnyilvánítás is, — avagy a különbségtevés és másfajta azonosságkeresés egy sajátos, szintén csak a címzettre tartozó módja? Vagy csak egyszerűen ráérzett egy hasonlóságra? Ha költészetük olyannyira elkülönbözött is, valamiben — talán észrevétlenül is — nagyon is közel voltak egymáshoz. Az illyési próza és a Szabó Lőrinc-i költészet rokonságára gondolok. Van ugyan életükben, költészetükben is, látszólag nagyon hatásosan kimutatható hasonlóság is. Hálás szemináriumi téma lehet mindig a Grand Hotel Miramonti és A kacsalábon forgó vár összevetése. De tudjuk, hogy ez inkább nemzedéki-, sőt kor- élménybeli összeesés. Hiszen melléjük társítható Németh László gyógyszállója A másik mesterből, vagy Erdélyi Lovaspóló a Vérmezőn című műve, de ugyanígy Fritz Lange Metropolisát, vagy Masereel metszeteit is mondhatnám a modern, „elfinomult” civilizációs gazdagság és a szegénység ellentéte megelevenítésének hasonló példáiként. Hasonlóképpen állunk az „epikus vers” esetével. Mind Szabó Lőrinc, mind Illyés példamutató mesterei lettek ennek, a személyes élményből kiinduló, nemegyszer anekdotára épülő költői eszmélkedési módnak. A látszólagos hasonlóság mégis alkotáslélektani és szemléleti különbözést takar. Költői világuk Szabó Lőrinc életében egészében és minden jellegzetességében más volt, még akkor is, ha esetenként hatottak is egymásra, alkalmilag a másik szájtartásával szólaltak is meg, — mint arra jómagam is utaltam monográfiámban a Külön világban illetőleg a Harc az ünnepért kötetek összevetésekor. Szabó Lőrinc is éppen ezt a különbözést regisztrálhatta barátságuk egyik felszikrázó magaspontján, éppen a Lélek és kenyér megjelenésének idején ezt mint egymást kiegészítő különbözést jellemezte: „Mindig vágyódtam arra, hogy lenne egy kiegészítő részem... valaki, akit elismerek. Aki más intellektus, mégis azonos mértékkel méri a világot. Mindig új öröm a számomra, ha valamiben összetalálkozunk Illyéssel.” Itt még az egyenrangúság pozíciójából ítélkezhetett, sőt talán inkább még ő lehetett a befogadó. Utóbb, 1956-ban, Szabó Lőrinc többszörös megpróbáltatásai múltán, alkalmazkodva a hivatalos szóhasználathoz és értékrendhez, már félszegebben fogalmaz: „Gondolhatják, hogy valamire én is tartom magamat a lírában. Illyés mellett azonban számtalanszor éreztem, hogy én, az idősebb, nem tudtam eléggé megragadni az emberi világot, és hogy amikor nem individualista vagyok, akkor doktriner vagyok. Illyés az egyéni és a közösségi ember legszerencsésebben megoldott képlete. Alkatának tapintható részében éppúgy ott van a valóság állandó melege, az igazság egyensúlya, mint a megfoghatatlan- ban.” Az Illyés-vers — legalábbis Szabó Lőrinc életében — minduntalan a valóság újrateremtésére és értelmezésére vállalkozik, minden egyes jelenete a külvilág gazdag összefüggésrendszerét hivatott érthetőbbé tenni: a legkisebb epizód is fontos társadalmi vagy szociológiai összefüggéseket érzékeltet. Lényege a legnemesebb poétikai didakszis, a valóság építményében való tájékozódás megkönnyítése. „Bizalmaskodás nélkül közvetlen és szenvedélyes és szegényesség nélkül realista... igazságelvű, természetelvű!” — idézhetem Szabó Lőrincet e költészet szemléleti jellegének meghatározására, és folytathatom is a költői gyakorlat versalkotási módjának jellemzését az ő metaforájával: „Szimbólumainak értelme sokszor egész bimbónyi sziromlevél rétege alá rejtőzik, s ha kifejtjük belőle, már szétroncsoltuk magát a rózsát.” És ez az egészre-nézés az, ami megkülönbözteti lényegében a Szabó Lőrinc-i, általa ekkor „individualistának” nevezett költészettől. (Most egyelőre hagyjuk e kifejezés jogosságának megítélését, illetőleg e kifejezés pejorativitásának vagy ön734