Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

valami mesterséget, én is abból vettem a földet, meg aztán a juttatott földön elvoltam a lóvaj.

— A mí'Mlylfaiak szeretnek az ökrökkel dicsekedni — mondtam, hátha kiugratom véleményét a szomszédokról, de ö- csak azt felelte:

— Á jó.lóval tovább lehet menni. Nekem is volt 790 kilós ökröm. Nézegette, nézegette a Lőwinger marhakereskedő, nézegette, nézegette a Timával. Ez nem éládó magának! — ingerikedtem vele. Aztán ráhajtotta a mázsára. — Maga Miállt a mázsára! — Ne gyanúsítson engem, magának ezt az ökröt el nem adom! — mégegyszer megmértük, hát tényleg. — Ugye, megnyom ez nyolc mázsát somolygott Tima, aki Lőwingemek barátja, meg olyan fölhajtóféléje volt.

Horváth Jénő minden szavát meggondolja, mert komolynak tartja, nemcsak érdekestiaít. Keze csak a pohár felé nyúlik. Előadásában Tima sündörgött a varázsakor .körül, a farát ütögette, a hasát simogatta, szaipulta, kifogásolta a körmöt és ihindeniféle koszt. Miikor a régi vásár emléke kiszáradt, megkérdezhettem, xfiit hallott a Tekintetes Ürról?

— ííát igen. Berzsenyiről a Papp Sándor tanító beszélt ezt-azt, azt mondta, elzárkózott érmber volt.

Vajon hogyan képzelhette el Uráságod a halhatatlánságát ,a falujában ? Még utoát iá*nevesnek el rólam? Nem.tudom, gondolt-e erre, meg az emléktáblákra? emlékoszlopra, in eg a nép emlékezetére, s hogy büszkék lesznek ná jobbágyai utódai? ,, *

Elindultunk hármasban. A hetvennyolc éves Bagics Károly már a hegyen, éppen a metszéshez jó időben. Nem siettet bennünket .senki, nézelődhetünk, Károly 'bácsit, majd csak megtaláljuk. Léállunk beszélgetni egy nyolcvanéves emberrel, aki 'arról híres, hogy mindig a nökön jár az esze.

Taiáikqzott-é asszonyokkal máma? — kérdezte Horváth Jenő kiabálva, mert síikét aiz pveg. A beszélgetés inkább köztünk folyik, ő meg még azt is hiheti, Vele tár&algUnk, hiszen feléje fordítjuk az arcunkat és még a szánk is jár. Megtüdtafn, a nők mindig bolondot csiináLnalk belőle. .Kakaskodásai miatt elővették égys2e£ a fütyülőjét az autóbuszmegállóban. Szokásos falusi vicc ez, a bolondokkal íkeg a gyermekded lelkű vénekkel máig így vacakolnak. Ez a báesi az érelmeszesedéstől kedves és gárgyultan sajnálatra méltó. Ráadásul süket, rosszul lát, szemüvege drótkeretes, kalapja a fején, ingben metszi a szőlőt.

—r Jártak iám- erre nők! — büszkélkedett, mikor visszafelé jöttünk, de addig még, megiátnérkedtem egy nagyivóval, gyanút fogtam, hogy a Berzsenyi- pince nein Í6 az igazi, elbeszélgettem a Károly bácsival, s kiderült, rejtély eske- dik, pedig nincs rá oka, csupán nem tudja, ki vagyok.

’ — jfía,; itt Van ám, aki a legtöbbet issza a környéken, napi tíz litert —

derült fi» Jfhő bácsi, mintha egy kapitális vadat pillantott volna meg. De egy józan dífobetr tette a dolgát a venyigék között. Én aztán semmire se gyanakodtam volna. Az íüerrt adott .okot rá, hogy idősebbnek tűnik a koránál, hatvanéves, nyugállaíháhy.ú mozdonytfűtő.

— Mégissza--é m.ég a napi tíz litert? — kérdezte Jenő bácsi, s arra gondoltam, fia éh szólítottam volna meg, mivel büntetné tapintatlanságomat? Horváth. Jenő .ki&erétében olyan oltalomban részesültem, akár Németh László valamikor.' *

_ *

— A, az csatk pletyika! Négy volt a koptóm, most meg csak egy.

— Bekaipott márna már valamit?

ó — Á; fend őrt állított mellém az asszony. — Megértettem, hogy ez a rendőr