Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Halmágyi Miklós: Szindbád, a hajós és K., a földmérő (tanulmány)

bóliumoknak. De a költészetben is megjelenik ezzel párhuzamosan a szimbólum értékű, zárt és titokzatos épület képe.)13 A megoldás, az új világrend megtalálásának lehetetlensége abban van, hogy sem K, ti a, sem Krúdy nem ismerik fel a kor átmeneti jellegét. Az „útonlétet” hitték véglegesnek. De ennek az „útonlétnek” a bizonytalanságát nem képesek felvállalni, mivel nem tudhatják, hogy létüknek ezt a formáját felváltja majd egy állandósult lét. Nem tudnak, vagy nem akarnak róla tudomást venni. A végleges „útonlét” pedig elviselhetetlen. Pandarowski írta a Pusztuló egek ben: „A Monarchia olyan, mint egy váróterem egy hatalmas pályaudvaron. Sok-sok nemzet gyűlt ide össze. Ülnek és váraik. Van aki hosszabb, van aki "rövidebb ideig, de ahhoz mindnyájan épp elég sokáig, hogy egy nyugodt zugot keressenek, egy kis kényelmet, ahol szép csöndben szundíthatnak. Valójában senki sem feledkezhetett meg róla, hogy út előtt áll, de legszívesebben nem is gondolnak rá.”

Folytassuk tovább a parabolát. Az utasok elindultak, közöttük K. és Szindbád is. A cél ismeretlen, sőt törvényszerű hogy az, de cél nélkül értelmetlen minden utazás. Ezért kell célt, azaz új világrendet keresni, melynek megtestesítője K. esetében a kastély, Szindibád esetében pedig a nő. Szindbád létének lényege a nő.

Nőszemlélete, bármennyire is meglepő, sok rokon vonást mutat Kafka nőszemléletével. Szindbád számára a nő nem cél, csupán eszköz (akárcsak K.-nak). Eszköz önmaga megvalósításához. Szindbád önmagát keresi a nőkben, de nem találja:

„A pesti hölgy fehér blúza, az utazó nő zöld szoknyája, olcsó cipőcskéje a hivatalnoknőnek és a fodrásznő fekete köténye, nagy tollai a negyvenéves dámának és az ápolónő fehér ruhája, a budai elszegényedett grófnő fekete nyakkendője, és a színésznő trikónadrágja, a páholyban a gyöngyházlátcsövet tartó asszonykéz és a társaskocsi magas hágcsójára felkapaszkodó női láb, zsidónők turbékoló kacagása és az áhitatosan meghajló fehér nyak a szent budai templomokban: ó, sokat foglalkoztatták Szindbádot, amíg élt...

Ám ruhátlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt.”

K. is önmagát keresi a kastélyban a megtalálás legcsekélyebb reménye nélkül. Egyikük sem lehet boldog. A különbség legfeljebb annyi, hogy Szindibád ezt rezignált, bölcs mosollyal, idővel tudomásul is veszi. Mindketten a törvény szerint élhető életet szeretnék birtokukba venni. Mivel nem ismerheti fel az átmenetiség állapotát, ezért útjuk zsákutcává válik. Az átmenetiséget pedig azért nem ismerhetik fel, mert nem kívülről szemlélik, hanem belülről élik át. A kastélyt és a nőket misztikussá növeli érthetetlenségük, amely egyben jelképe koruk érthetstlenságének.

(Például a Monarchia felbomlása, s ezzel a Felvidék Csehszlovákiához kerülése annyira érthetetlen és elfogadhatatlan Krúdy—Szindbád számára, hogy inkább igyekszik figyelmen kívül hagyni a tényeket. A Szindbád-történetek tanúsága szerint Szindbád sosem tette ki a lábát a Monarchiából. Számára a Monarchia zárt világa a teljes létező világ volt.) Szindbád életében jönnek, mennek a nők, váltják egymást, és visszatérnek, ha másként nem, hát kísérteni, de alapjában véve a legtöbb egyet akar, magához kötni a hajóst, ami azonban Szindbád ellenkezésén mindannyiszor meghiúsul. Szindbád az állandó „útonlét” filozófiáját követve megy egyik nőtől a másikig, azt gondolva, hogy minél több nőt ismer, annál közelebb kerül az asszonyokban rejlő isteni jelhez, a törvényhez, a lét értelméhez. De a hajós az állandó változás miatt csak felületesen ismerheti meg a nőt, a titkot, akárcsak K. a maga titkát, sosem ismeri meg. Szindbádnak választania kellene, megállapodnia, hiszen állandó mozgás közepette egy adott pont sajátosságai nem felismerhetőek, sőt a mozgás miatt a pont mibenléte sem. Szindbád körül minden mozgásban van, de ez csak önmagában visszatérő mozgás és nem előrehaladás. Szindbád ugyanúgy mindig visszatér oda, ahonnét elindult, akárcsak K.

Feltűnően eltérő viszont a két író, Krúdy és Kafka stílusa. Kafka tárgyias, szűkszavú, lényegretörő, minden díszítést nélkülöző metafizikus prózája gyökeresen elüt Krúdy túldíszített, stilizált, szimbolikus, metaforákkal telezsúfolt, lírai prózájától. Abban közösek, hogy mindkét stílus kiválóan alkalmas a mondanivaló mitizá- lósára. Viszont az igaz, hogy Krúdy írásművészete a stílusirányzatokhoz könnyebben köthető. Sok rokon vonást mutat a századvég-századelő szecessziós stílusával. Kafka elkanyarodik a Jugendstiltől, túllép rajta, vagy legalábbis írásművészete már sokkal inkább a jövőé, mint akár saját koráé. Ez nem jelenti azt, hogy a Krúdy-féle próza értéktelenebb. Mindössze ez felel meg a kor magyar közgondolkodása lírai beállítottságának, míg Kafka stílusa a metafizikai vonulatnak. Ez egyébként talán a magyarázata annak, hogy Kafka összehasonlíthatatlanul nagyobb

72