Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

ezek esaik szálló hírek voltak, öraságod a korabeli újságokban nagy lelkesedésből olvashatna. Am, Tima Lajossal nem ágy történt a valóságiban.

— Iratkozzék be!

— Ilyen aztán nincs — mondtam.

— Akkor hazahozzuk a fiát az egyetemről.

— Nem írom alá. Mért pont nekem feküdtek? Szóval így ment ez reggelig. Heten voltak, na, mondom, mint a gonoszok. Másoktól hallottam, azt beszélték rólam, hogy ennek a szemétnek a fiát az állam taníttatja, aztán mégsem akar belépni. Egyszercsak aláírtam, mit tehettem volna?

— Üsse vagyok itthon, lépjél be! — mondta Nagy Pista bácsi a feleségének.

S valóiban, mire a tavaszi munkák elkezdődtek, majdnem az egész országot szövetkezetesítették.

Az apám, már hetvenévesen, magatehetetlen keserűségében, föllélegzett. A nyáron egyetemi vakációm idején arattam, kévét hánytam, hogy az apámnak legyen valami munkaegységi pontja otthon, hiszen már csak kévekötelet tudott csinálni. Egy bét alatt lekaszáltam négy kataszteri hold búzát, naponta száz-százhúsz kereszt kévét hánytam. Egy munkaegységért kilencven keresztet kellett szekérre dobálni, úgy emlékszem, abban az évben egy munkaegység értéke húsz forint volt, még a napi élelemre sem elegendő. Hát, otthagyta a falut, aki csak tehette, a fiatalság meg a javakorabeliek városi culágerek, bányacsillések, satöbbi lettek, vonattal jártak fagybam-hőben, falumtól hat kilométerre a vasútállomásra bicikliztek, vagy a munkásszálláson laktak, s a városi környezetben zülledeztek. Húsz év alatt 3 millió falusi telepedett a városokba. A lovakat virslibe mészárolták, a paraszt ha vissza akart volna állni, akkor se tudott volna, se igásállat, se szerszám. Apám Cella nevű lovát más hajtotta, de szopós csikaja már túlesett a vágóhídi ölőcsákányon, mellyel homlokán a csillagot beszakajtották, sokáig az anyjára se kellett várni. A ló helyett töfögött az állami traktor. Szegény apám sírva rakta a közös asztagba a saját kévéit, s annyira berúgott utána a iSzanyi Gyulával, a Nagy Vince somlai borából, a karomban hoztam haza, le a templamdombon, végig a falun, máskor lehetett volna szégyen, most nagy szomorúság volt, a falu meg nem szólta, anyám sem dorgálta. Majdnem úgy cipeltem, mint a halottat, s valóban miár csak halódott további tíz esztendejében.

Sóikat beszélhetnék még, de ezt a kifacsart témát megbocsátható kedvte- lenséggel teszem, csak Uraságod figyelme serkentett, hogy rövid szenvtelen- séggel előadjam.

Majd Hetyén megvizsgálom, a Tekintetes Űr hajdani birtokain mi történik, itt Mihályfán és Sömj énben azon időzzünk, mi újság a szövetkezeti tagok háza táján?

Mindenki kapott akkora telket, egyetlen holdat, mint amekkora a maga idejében az urbárium szerint a faághoz tartozni kimondatott; most már a paraszt nemcsak egy tehenet tarthat, mint a közös gazdálkodás elején, hanem magát többre is serkentheti, növendék lállatra szerződhet, hízódisznókkal, tojással kereskedhet. Még egy lovat is megengednek. iS mint ahogy a mai szónokok, akik valamilyen vezetői rangnál nem kisebbek, gyakran mondani szokták: „Elmondhatjuk, elvtársak, dolgozó parasztságunk jóléte és fejlődése biztosított”. — Hogyan s miképpen? — kérdezhetné az Űr az elvtársaktól? Az elvtársak, mintha olvasták volna, amit a föntebb említett Tessedik Sámuel mondott: „Csak azt kívánnám a leghasznosabb emberi rendnek, a parasztnak javára, ki oly sokkal, és talán, ha nagyon mondani merészlem, a közjónak a fizetés és

694