Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - VITA - Balogh Ernő: A "nemzedék": közösség és sokarcúság - Polemikus megjegyzések Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről c. esszéjéhez
BALOGH ERNŐ A „nemzedék”: közösség és sokarcúság POLEMIKUS MEGJEGYZÉSEK CSENGEY DÉNES: A MAGYAR BEATNEMZEDÉKRÖL C. ESSZÉJÉHEZ* Kezdjük egy vallomással: azok a hol nyers, hol elégikus hangzású gitár-akkordok, melyek Csengey Dénes izgalmas eszmefuttatását inspirálták, bennem is hosszan, föl- kavaróan visszhangoznak. Érzelmeket és gondolatokat mozgósítón, miközben egy pillanatra sem kételkedem abban, hogy „tua rés agitur”. Természetes ez, hiszen a „nemzedékhez” tartozom, mégpedig a derékhadához — a harmincasok táborához. S egyelőre úgy vélem, e valóban különös generáció teljes jogú tagja vagyok, és nem pusztán afféle renegátja, magánzó útitársa. — Ezzel a merőben jóhiszemű előfeltevéssel kezdtem olvasni Csengey Dénes vitathatatlanul hatásosan, lendületesen érvelő, elmemozgató nemzedéki kalauzát. Aztán mindenekelőtt arra döbbenhettem rá: ha e frappánsan megírt esszé valamennyi állítása maradéktalanul, kizárólagosan igaz, ha a föltáruló — éles, határozott kontúrokkal rendelkező — kép nem egyoldalú, akkor csak „generáció-idegen” lehetek... Mert a szövegből kikerekedő nemzedék-portré számos vonása ismerős ugyan, ám az egész mégis nyugtalanítóan különbözik idevágó tapasztalataimtól, saját eszmélkedésem fő konklúzióitól, múltbeli és mostani helyzettudatomtól. „Szembenézni: tükör” — vallja Illyés Gyula. Csengey Dénes esszéjének tükrében — a nyilvánvaló szerzői igények szerint — a „nemzedék” lehető legszélesebb spektrumának kellene magára ismernie, lényegi viszonyait tisztáznia. A heurisztikus azonosság-élmény, a katartikus belátás azonban számomra nem adatott meg, sőt: előrehaladván a helyenként sokkoló szenvedélyességű cikk olvasásában mind erősebbé vált bennem a távolságtartás reakciója. Majd az eleven hiányérzet válaszkeresésre sarkallt, tudván, hogy a lehetséges magyarázatoknak itt végeredményben két alapváltozata van: vagy a tükör sikeredett túl kicsire, netalán homályos, torzító felületűre, vagy pedig az én látásom romlott meg. Esetleg: tükröt tévesztettem. Ne siessünk a felelettel, halasszuk inkább föltoluló megjegyzéseink végére. S immár vegyük közelebbről, tüzetesebben is szemügyre a „dolgot magát” — a felelős együttgondolkodás elemi igényével, egy árnyaltabb kép reményében. Mindany- nyiunk érdekeit tekintve. Csengey Dénes írásának középponti állításai szerint a magyar beatnemzedék — történelmi adottságai, sarkalatos tudatformáló élményei következtében — „sajátosan különálló rész lett a társadalom testében”. Specifikuma mindenekelőtt abban rejlik, hogy elveszítette (pontosabban, ha jól értjük: meg sem szerezte) igazi „önazonosságát”, szemléletében súlyosan bizonytalanná, némileg ábrándkergetővé vált ugyan, de eltérően a megelőző generációktól, elvetette a valódi beilleszkedés útját, vagyis „nem hozta tető alá az alkut, amely lehetővé tette volna számára az önazonosság elvesztésének mozzanatával való azonosulást, hanem megkeseredetten, hiányérzetekkel, a megveretettség tudatával terhelve érte meg a hatvanas évtized fordulóját”. S így az egész generáció — a későbbiekben is — „kallódva sodródott”, és * Szerkesztőségünk a jövőben is örömmel ad helyt a Csengey Dénes esszéjéhez kapcsolódó, vagy azzal polemizáló írásoknak. Ügy hisszük a felvetett gondolatok súlya további felelős írások inspirálója lehet. 665
