Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Mándy Stefánia: Vajda Lajos 1939-ben készült tusfestményei (tanulmány)
felébredjen. A művész még sokszor ölti magára ezt a maszkot; itt nemcsak a fej, az egész madárszörny lidércként telepszik az ágra, amelynek egy pontján a sűrű sötét tollazat megszakad. Mintha ezen a fehér ágon át akarna kisurranni a lélek az álomképből. Azután már csak a madártest kuporog az ágon, a Szárnyas maszk, ahogyan nagy, könnyű fejét viselve az égre néz. Vajdát lelkének életén belüli vándorlásai elvezették egészen a sivatagig, ahol a néma homokban mozdulatlan múmiák alusznak, lenéz a Barlangsír mélyére és megpillantja a változó és a változatlan formák centrumát. Kérdések sora merül fel bennünk. Hol vagyunk, milyen tájon? Ki fekszik a sírban és mit jelent az emberszabású lény nagyszemű, száj nélküli feje, egész, vonalkákból szőtt torzója? Furcsa, hogy a két szem közül az egyik itt is fekete, a másik fehér, ez azonban felidézi az előzményeket. Másrészt — a fehér homokban fekvő fekete tustorzó újból meg fog jelenni az utolsó korszak egyik szénkompozícióján, de metamorfózisa során sok minden megváltozik: fekete föld mélyén látjuk majd viszont, és maga a torzó fehéren fog visszanézni ránk, fametszetszerűen kontúros, meglepően eleven szemekkel. Itt azonban, a Barlangsír valóban orientális elvek nyomán és a kínai tusfestők mindkét technikáját alkalmazó kompozícióján a dermedt és eleven formák ritka egyensúlya ragad meg. Az előbb leírt, múmiaszerű lény szomszédságában a Vajdánál ugyancsak nem ismeretlen, bizarr, csomagszerűen körülkötözött formák egyike jelenik meg. Ez bizony éppúgy lehetne egy feltárt ősi sír, mint valamilyen kafkai álom alakzata. Talán kevésbé archaikus, de annál monumentálisabb alakot ölt a Perui múmiafej már-már plasztikus ábrája. Körös-körül abroncsszerűen zárt, de kipusztult világ. Egy szemünk láttára kövesedő mikrokozmosz környezete: zárt és laza, törten ívelő kontúrok s jobbra szalag vagy levélzet módjára megvonalkázott széles hullámalak félkörében az a bizonyos furcsán szuverén, kacska, szegecses talpú, térdben meghajló félláb. Az egyetlen fő téma maga a fej. Hatalmas, fehéren öblösödő kopár koponya, kevés haj, s mintha csak az agytekervények sötétlenének a kérgesen ráncosodó homlok fölött. Alatta két egész közeli befelé néző szemgolyó. Ennek a zárt, autonóm világnak mégis vannak kontaktusai a szerves élettel. A perui múmiafej páratlan változatával találkozunk a következő képen. Az Áttetsző testű madár feje akárcsak valami ornamentális szövetből volna kimetszve. A többi kinyúló, elágazó forma: szárnyak és vegetáció egybeszőtt, vibráló lebegése, útmutatás minden égtáj felé. És mit fedezhetünk fel az áttetsző testben? A Perui múmia fejének fehér negatívja elevenedik meg itt az ágon trónoló madár áttetszővé kristályosodó, arcszerű törzsében. És itt már elhalványul a két apró közeli szemgolyó — ellenben az iménti fekete-fehér agytekervényt látjuk fehér-feketén kirajzolódó, felvont szemöldökű szemnek, míg a másik szemvágást lejjebb a kiugró homlokcsont beszögellésénél találjuk meg. A perui múmiafej ebben a szerves környezetben élőbbnek látszik előbbi, eredeti változatánál. Fölötte most már koronaként ékeskedik a madárfejű, háromszárnyú forma. A fejforma alapvető azonossága kétségtelen. Jó példa arra, hogy hányféleképpen tanulmányozhatók még Vajda Lajos formáinak, motívumainak különféle ismétlődései, alkalmazási módjai, vagy éppen metamorfózisai. — Ezt a képet nem tudjuk megfordítani. De az ilyen tengely köré épülő kompozíciók — akárcsak a körbekomponált szimultán rajzok — nagyon gyakran megfordíthatok, sőt meg is kívánják, hogy megfordítva, vagy esetleg mind a négy irányból szemléljük őket. JEGYZET 1 Miklós Pál: A sárkány szeme. Budapest, 1973. 2 Miklós Pál: 1. m. 91—92. old. 3 Hamvas Béla—Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. (Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon.) Budapest, 1947. 59. old. 648
