Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XXVIII. (életrajzi esszé)
Benessel elővétetik — a dunai együttműködés ellentervét. A francia követ április 14-én egyenesen Bethlennek teszi íföl a kérdést; hajlandó-e egy kereskedelmi szerződésről tárgyalni a csehekkel? A miniszterelnök óvatos igent mond: „megfelelő prepozíciók esetén” kész a tárgyalásokra. Másnap, április 15-én kezdődik a jubileumi ünnepségsorozat: betelt Bethlen „országlásánalk” tizedik esztendeje. 21-én az Egységes Párt díszvacsoráján megállapítja: „Világraszóló csoda, hogy ezt a tízéves borszakot megéltük.” Magabiztos, vázolja a következő tíz év programját, a válságról egyszerűen nem vesz tudomást: „Európa új politikai és gazdasági megszervezésének előestéjén vagyunk, éber figyelemmel kell kísérnünk, hogy mi történik, és szárazon kell tartanunk a puskaport...” Április 25-én megszólalnak az olaszok. A római Tribuna hosszú cikkben fejtegeti, hogy amennyiben Ausztria a magyar vámuniót választaná a német helyett, úgy visszanyerhetné „ipari hivatását” a Duna völgyében; és csöppet sem kizárt, hogy az együttműködés „gazdasági térről politikai térre is kiterjedjen”. Mi ez? Habsburg-restauráció? Vagy csak egyszerűen javaslat az államközösség visszaállítására, Habsburgok nélkül? És vajon mennyire kell komolyan venni? (Négy nappal később Károlyi Gyula mindenesetre kijelenti a parlament külügyi bizottságában: a kormány a vámunió ügyében minden állásfoglalástól tartózkodik, egészen addig, „amíg újabb fejlemények a várakozó álláspont megváltoztatását nem 'okolják meg”. Május 2-án a Tribuna újabb cikket közöl: miért ne követhetné a magyar—osztrák vámuniót az államszövetség? A lap nem is egy lépéssel, de kettővel megy tovább: az olasz kormány módosíthatná korábbi álláspontját, hiszen „a Habsburg-restauráció nem lenne egyéb, mint az osztrák—magyar politikai unió elengedhetetlen következménye” — és egyáltalán nem lehetetlen, hogy London és Párizs is elfogadná ezt a megoldást. Különös história. Hiszen a franciák változatlanul sürgetik a magyar— csehszlovák közeledést, Prágában viszont a Hábsburg-restaurádótól legalább annyira félnek, mint az Anschlusstól. De mi a magyarázata annak, hogy a Tribuna második cikkét — igaz, kommentár nélkül! — azonnal ismerteti a Temps, a francia kormány félhivatalos lapja? Taktika ez csupán, gesztus az olaszok felé? vagy Párizsban valóban fontolgatják Benes elejtését Habsburg Ottó ellenében? A magyar legitimisták mindenesetre érzik a lehetőséget: ha a magyar kormány segít az olasz—francia^—brit diplomáciának a vámunió elhárításában, akkor talán... Pallavicimi György őrgróff sietve cikket ír a Neues Wiener Journalba — már másnap közli a budapesti Nemzeti Újság! —, s azt fejtegeti, hogy amennyiben a magyar—osztrák gazdasági együttműködés lehetséges, sőt szükséges, úgy „belátható időn belül ütnie kell a magyar királykórdés megoldási órájának is”. Persze, szó sem lehet többé valamiféle központosított osztrák császárságról, ám kétségtelen, hogy a Habsburg-restauráció „centrális problémája a Duna-medencének, a magyar politikának, de a világpolitikának is”. A Bethlen-kormány hallgat; elnöke nyilván nemkívánatosnak, vagy egyszerűen csak irreálisnak tartja a Habsburg-restaurációt, s változatlanul azt szeretné, ha magyar közreműködés nélkül bűiknek meg a versailles-d (békerendszer legfőbb ellenségének, a reménybeli szövetségesnek vámunió-terve. A számítás már-már beválik. A vámegyezmény miatt nagy összegű hiteteket vannak meg a válsággal küzdő Németországtól, de a francia és csehszlovák bankok sorra mondják fel 604