Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XXVII. (életrajzi esszé)

mi” őrségváltást kínálhatott, a ,rkloáka-íNapóleon” — Szabó Dezsőtől való a meghatározás — könnyedén győzött Bethlen intelligens machdavellizmusa fölött.

Érezni pedig, milyen fontos esztendő lehetne 1930 a baloldal történetében is. Ez még az 1949-es por szörnyű Kék könyvébői is kiolvasható. Hallgassuk csak az akkori vádlottalkat:

Rajk László: „19130-ban tértem vissza Franciaországból, ahol egy esztendeig tanulmányúton voltam, mint francia szakos tanárjelölt. Franciaországban ismerkedtem meg a haladó eszmékkel és kezdtem ismerkedni a marxizmussal. Amikor hazajöttem, Magyarországon kapcsolatot kerestem a marxista felfogású emberekkel, anélkül, hogy a Kommunista Bárfaiak, vagy a Kommunista Párt bármelyik más szervezetének tagja lettem volna.” Szalai András: „1930 óta egy trockista mozgalomban vettem részt...” Justus Pál: „1930-ban létrehoztam egy trockista szervezetet, amelynek ,Oppoz£ció’ volt a neve... ”

A Kék könyv torz vetületben mutatja az igazságot. Azt, hogy 1930-ban a Bartha Miklós Társaság ülésein mind erősebb a kommunista csoport hangja; hogy — Fejtő Ferencet idézve — József Attila „a Hűvösvölgy egy rejtett zugában” a történelmi materializmust magyarázza az egyetemi diákcsopartnak, „amelynek tagjai közé tartozott Rajk László, Mód Péter, Sohöpflin Gyula, Mód Aladár”; és azt, hogy szeptember elsején Eötvös-kollégisták, fiatal értelmiségiek menetelnek a munkásak között és József Attilával együtt élik át az erődemonstráció élményét: Jön a tömeg, jön a tömeg! / Mint a megriadt legyek / röpülnek róla a kövek. .. / Folyót piszkál a szalmaszál, — / ni, kapja, viszi már az ár! / és sodorja a padokat, / a kiszniket, a kocsikat, / a csákókat, a lovakat, / a fölmutatott kardokat... A szegedi bölcsész, Radnóti Miklós ezen a napon még „piruló őszi bogyókról” versel, s a „szőke, pogány lányról”, akinek a por is „'boldogan parzik a Mbanyomán”; de egy évvel később miár őt is „viszi az ár”, szavai „messze, kakastollak közt portverve menetelnek”, a „drukkoló szerető” pedig riadt, kerekedő szemmel várja az utcán, hogy kimondják rá az ítéletet „ragályos verseiért”.

Készülődik, indul a politikai nemzedék, amelyről már beszéltünk, s amely később magiához vonzza a most még harmadik ludovikás esztendejére készülő Gestenreicher Györgyöt is, aki a „csákók és kardok” felől indulva, a „szellemi honvédelem” eszmekörén át jut el a munkásmozgalomhoz. Az út sokfelei vezet egyetlen irányba. Hallhattuk már Balogh Edgár vallomását: hogyan menekült a „sarlós” fiatalság a kisebbségi sors feloldhatatlannak látszó dilemmájából, kétféle nacionalizmus szorításából a lenini internacionalizmushoz. Hallgassuk most Sch'öpfflin Gyulát — a szerkesztő-kritikus Sohöpflin Aladár fiát —, aki az 1930-as válság „nagy intellektuális éhséget támasztó” hatásáról emlékezik: „Magyarázatot kerestünk a világ és társadalom kérdéseire, tiszta, átfogó gondolatrendszert, amely kielégítő választ tud adni az égető kérdésekre mind személyi, mind társadalmi téren. Bennünket az elmélet s nem a gyakorlat vezérelt a szocializmus felé: a dialektikus materializmus útján értünk el a marxizmushoz, igazi intellektuel módra.” Bálint György pedig — 1906-os születési évével ő is a nemzedékhez tartozik — most már bátran (kiegészíthetné az Ady- rajongó, liberális és „kicsit szndb” emigráns bátyökról és hazai, „dzsesszbendet- cigányzenét nagyban fogyasztó” jampec-öccsökről írt 1929-es portrét egy harmadik fiatalember rajzával, aki — -mondjuk — ugyancsak megjárja Párizst, filozófiát vagy esztétikát tanul a Sonbonne-on, s tehetős atya hiányában Szajna- parti zsákolással keresi meg a kenyérrevalót; itthon pedig illegális túrákon

562